„A népzenei feldolgozásainkban szereplő dallamok változtatás nélkül szólalnak meg, zenei környezetükkel azonban már a XX. század végi városlakók zenei ízlését tükrözik. Felismerhetők bennük mind a klasszikus, mind a könnyűzene elemei. Az eddigi munkásságunkkal való számvetés arra ösztönöz, hogy továbbra is kitartsunk e kettős zenei irányvonal mellett. A cél mindig ugyanaz: a magyar népzene széles körben való megismertetése, hogy minél többen újra birtokba vehessék jogos tulajdonunkat, őseinktől örökölt zenei kincsünket.” – írják, a CD belső borítójában.

Hol ebben a kockázat? Ott, hogy az autentikus népzene kedvelőinek fülét bánthatja a gitár hangja, a rockerek számára pedig a Gajdos muzsikája „csak” népzene, és talán nem figyelnek rá kellőképpen. Pedig ha tudnák, hogy a gyönyörű hangú énekesnő, Polgár Lilla az egykor VHK-utódzenekarnak gondolt Narco Polót is erősítette (amelyet a számos hangszert megszólaltató Okos Tibor ma is erősít), alighanem elhinnék, hogy a Gajdosban is történnek figyelemre méltó dolgok, és nyitnának az együttes felé.

Ez a lemez egyfajta best of, amit az aktuális zenekar rögzített. Az iménti aspektusból nézve alighanem az egyébként moldvai Elment a madárka a legizgalmasabb szám, az egyszerre középkori, törökös és rockos dobszóval, és persze, a gitárral. A Húzzák a harangot tudat alatt a Kormoránt hozza igazodási pontképp. Legvégül: a Háromféle virág a szép emlékű Világfára hajaz, ha már a VHK-utódzenekarok szóba jöttek.

A CD anyagának többsége azonban minden tekintetben a népzenéhez közelít, sőt.

Nem lehet könnyű a küldetéstudat súlyát hordozni, a különböző zenei táborok kedvét keresve akarva-akaratlan, a mindenkinek megfelelés esetleges kényszere mellett. A Gajdos esete azonban azt példázza, hogy nem lehetetlen vállalkozás jól jönni ki belőle.

Szerzői kiadás/Hangvető