Az a formáció, amelyet a maiakkal az ős-tag Kaktusz, valamint a hazánkban letelepedett afroamerikai hegedűs rapper, Todd Williams alkotott. Ők olyan elemi erejű, egyedi etno-elektro-punk-jazzt dolgoztak ki, amelyben többnyire a hegedűn elővezetett dallamokhoz és sűrű tempókhoz Kardos Rita szinte északi hűvösségű szaxofonjátéka adott különös kontrasztot.

Nos, ez az, ami ezen a hatszámos (maxi?) lemezen nincs. Hogy akkor mi van? A naptárt nézve csütörtök, de a Trottelnél mégsem!

Trió felállás, amelyben Kardos Ritán kívül az alapító-basszusgitáros Rupaszov Tamás valamint a dobos Mihalics Gábor játszik. Kissé szikár, de táncolható muzsika az övék. Valahol a Korai Örömmel és a ColorStarral rokonítható.

A dallamok kizárólagos szállítója a szaxofon. A tömörítés úgy-ahogy megoldott, mégpedig elektronikus hangkonzervekkel. A tempó sűrűsége változatlan a fent említett bővebb felálláshoz, vagy a korábbi időszakokhoz képest. Az örök Rupaszov mögött mindig is Siva-kezű dobosok tüsténkedtek. Addig, amíg az első szám folkos beütésű, a többiben punk-elemek dominálnak. A hangulatuk itt-ott Az ellopott kert című Trottel-albumot idézi, ugyanakkor kétséget sem hagy a továbblépés ténye felől.

A pármásodperces (torzó) hetedik track arra jó, hogy tudatosítsa velünk: Rita a szaxofonja nélkül, énekesnőként is megállná a helyét. Az is biztos: a Trottel létének a kulcsa pillanatnyilag az ő kezében van.

Az a jó a Trottelben, hogy a személyi változások sohasem törik meg. A mindenkori formációból mindig képes kihozni a lehető legtöbbet, legjobbat és legérdekesebbet. Az a kérdés csak (egy várt fordulattal a Trottel Records mottójához kanyarodva) hogy élnek-e még Magyarországon kíváncsi emberek?

Trottel Records