Ma 2022. augusztus 10. szerda, Lörinc napja van

Fekete Bori: Szeress, ha kedves az életeM! (Fonó Budai Zeneház)

Megfejteni József Attila személyiségét – szép feladat, de legalább nehéz. Vagy talán mégsem az? Kivált, ha adva van egy világos és határozott koncepció.

A nőkhöz való viszonyulása, történetesen. Az édesanyjához, a testvéreihez, a szerelmeihez. Velük és általuk pedig a világhoz, úgy általában.
Az összbenyomás nem igazán rózsás és hízelgő. Az itt hallottakból az jön le, mintha a költő-zseni úgy érezte volna, hogy neki alanyi jogon járna minden is, amit szeme-szája megkíván. A pokolba a realitásokkal! Amikor pedig mégsem úgy működnek a dolgok, ahogyan ő szeretné, jöhet a jól bevált(?) érzelmi zsarolás, amire a lemez címe is utal. A történet tragikus végét pedig mindannyian ismerjük.
Az egyetlen pozitívum az egészben az, hogy az említett a koncepció ezúttal CD-formátumban manifesztálódott. Annak sajátos anyaga pedig számos eredményt halmoz. Azt például, hogy az itt hallható muzsika alapja az erdélyi népzene – felteszem, a költő apja szűkebb hazájának okán. A zeneszerzők: Babcsán Bence és Varga Kornél. Az ötletgazda, valamint az énekes-főszereplő Fekete Bori. A vér-profi vers- és prózamondás Kautzky Armand színművész érdeme. Telitalálat a szereposztás!
Szinte logikus, hogy egy efféle alkotás egyfajta Nyitánnyal kezdődik és Búcsúval ér véget. Az előbbi nem egyéb, mint a szegedi költőtárs, Juhász Gyula kritikába oltott jövendölése a fiatal, pályakezdő József Attila akkori és majdani költői nagyságáról. (Nem kérdés: a jövő őt igazolta.) Ami pedig magát a Nyitányt illeti: természetesen, muzsikával indul. A szellős intró repetitív, mint a vonatkerekek baljós zakatolása, ám nagyságrendekkel kellemesebb a dallama. Mindez felkínálja a többirányú kibontakozás lehetőségét, amelynek jegyében aztán a mamához írott (gyermekkori?) levél alatt gyimesi keserves szól.
A megzenésített Keresek valakit alatt a muzsika puhán szerte árad. Ennyi a tulajdonképpeni kezdet az albumon, amely a folytatás mikéntjére is jellemző. Ugyanakkor felettébb szimpatikus a népes zenekar alázata, amikor lassan, de magabiztosan építkezve egy-egy énekelt verset kísérnek.
A mintegy pihenésként elszórt, különböző tájegységekről való népzenei blokkok hibátlanul töltik be a funkciójukat.
Az alkalmi (összesen tíztagú) zenekar egyébként Fekete Bori révén részében a Chalgából, Babcsán Bence révén pedig a Zűrös Bandából verbuválódott, és persze vannak néhányan, akiket máshonnan ismerhetünk. Széttagoltságnak azonban nyoma sincs a közös zenélésben. Mindenki remekül érezte és találta meg a helyét és szerepét a csapatban, mindvégig az adott (kapott) feladatra koncentrálva.
A közel nyolcvanperces, mozaik-szerű összeállítás egy szokatlan szépségű, méretes, részleteiben tökéletesen kimunkált, teljes képet képez. Az alkotás középpontjában maga József Attila áll. Nem feltétlenül az európai formátumú költő, hiszen nem a legjobb és legismertebb versei kerültek ezúttal lemezre, hanem a kétségek között hányódó, esendő ember, akit a munkásságáért tisztelni könnyű, önmagáért szeretni azonban igen nehéz.
A legnagyobb magyar költők egyikét ismerhetjük meg tehát most egészen közelről, és az ő tipikusan magyarnak gondolt sorsát. Mégis, hiánypótló ez a rendhagyó portré.
Beleborzong az ember a látásába.

Olasz Sándor