Jorn Lande kétségbevonhatatlanul hosszú évek óta a földkerekség egyik legnagyobb rockénekese. Teljesen felesleges gazdag pályafutásának szebbnél szebb állomásairól értekezni, a The Snakes, az Ark, a Masterplan, vagy éppen az Allen/Lande darabok értékével mindannyian tisztában vagyunk.

Két évvel ezelőtt rukkolt elő utoljára friss lemezzel, a The Duke elég jó volt, ám azóta többnyire hézagpótló történetekkel foglalatoskodik, ilyen-olyan, kétes értékű kiadványokon keresztül próbálja növelni bankszámláját (amivel nincs is semmi gond).

Ezért is vártuk izgatottan, milyen lesz a várva várt új stúdióanyag? Nem titkoltan abban reménykedtünk, végre a tehetségéhez illő magas színvonalú produkcióval engesztel ki bennünket.

Nem sikerült. Sajnos. Egyértelművé vált, amit eddig elhesegettünk magunktól: Jorn barátunk leragadt, egy helyben topog, beszürkült. Az égadta világon semmiféle eredetiség, izgalom, de még csak különösebb színvonal sincs új albumán. Ugyanazt kapjuk, amit már tavaly, tavalyelőtt, meg öt éve is ismertünk tőle. Szó se róla, masszív, harcos, bivalydörrenésű rockdalok ezek, csakhogy semmi több ennél. Ilyen nótákat többezerszer hallottunk már többszáz csapattól.

Tulajdonképpen itt is van ama bizonyos kutya elásva: ezek a számok erősen középszerű klisészerzemények, egyszerűen méltatlanok egy ekkora énekeshez. Mert Lande természetesen most is akkorát énekel, hogy recsegnek-ropognak a hangfalak, de minek a professzori tudás, ha kisiskolás dolgozatot kell előadni?

A recept egyszerű: tessék olyan zenésszel együtt dolgozni, aki képes jó dalokat írni! Ki a fészkes fene ne dolgozna szívesen együtt napjaink megatorkával?

Mert ez így szánalmas és elkeserítő.