A BMC azonban csak a kvartett második lemezét hozta ki, és alighanem így jártunk jól. A bemutatkozó zeneanyag ugyanis nem könnyű muzsika: alig észlelhető benne elmozgás a szabadon áradó, de finoman hangolt free-noise bűvkörében (már ha a jazzben létezik ilyen), a dallamhangszereket is ritmushangszerként használva. (Egyszerűsítő túlzással, szélirányosan hazabeszélve, és mert csak egy másik műfajból jut eszembe viszonyítási alap, annyit mondok: Hideg Roncs-kedvelők előnyben!) A „bonbon-imádóknak” azonban majdhogynem egyetlen szem „édesség” sem jutott akkor. A lemez vége felé kaptunk csak némi jóféle csemegét, mintegy felvezetéseként a Budapesten rögzített albumnak.
Ez utóbbi elkészítése előtt aztán történt egy fontos esemény. Nem egyéb, mint Valentin Ceccaldi mexikói utazása, amelynek során olyan élményeket szerzett, amelyek termékenyítőleg hatottak a muzsikájára, meglelve egyszersmind a Bonbon Flamme szellemiségének leg-lényegét, esszenciáját. Mert miről is szól ez a zeneanyag Valentin Ceccaldi szerint? „Örökségről, életről és halálról, citromról, chiliről.” Jól hangzik. A mexikói temetést például tánc és szórakozás zárja. Irigylésre méltón élettel teli az ottani végzet, nem?
A Bonbon Flamme személyi összetétele egyébként változatlan a debütáló anyagukhoz képest: Luis Lopes gitáron, Fulco Ottervanger pianínón és Étienne Ziemniak dobokon csatlakozott a zenekarvezetőhöz. Ők azok, akik most valami különlegességet voltak képesek az asztalunkra tenni, pontosabban a CD-játszónkba juttatni. Olyat, amelyet szintén nem könnyű elsőre fogni, ám a play gomb ismételt megnyomására már kíváncsiságból, jó esetben puszta élvezetből kerülhet sor. Mert mennyi mindent lehet szeretni rajta!
A muzsikusok ösztönös együtt-gondolkozását, és/vagy a végletekkel könnyedén játszadozó, gyönyörködtető változatosságot a zenéjükben, mindenekelőtt.
Hiszen, mintegy varázsütésre a dallamhangszerek visszanyerik eredeti funkciójukat. Az ütőhangszeres Étienne Ziemniak azonban elképesztő energiákat mozgósít mindvégig, aminek következtében nehéz (egyszersmind felesleges) lenne domináns hangszert keresni, mert ezen az albumon nem feltétlenül az ütéseké és a zajoké az elsőség. Úgy tűnik, ez a jó értelemben vett egyenlősdi lett a kvartett egyik legfontosabb tulajdonsága. A másik pedig a kontraszt, amely bámulatos sokféleségben nyilvánul meg, a zenéjük nem kicsit eklektikus mivoltával összhangban. A lemez első két darabjának címe Calavera Uno, valamint Calavera Dos. A zenefolyam váratlanul nyugodt zárásaként pedig Tres Calaveras került elő. A calavera magyarul koponyát jelent, amelynek itt többféle értelmezése lehetséges: említettem a mexikóiak különleges viszonyulását a halálhoz, illetve elgondolkoztató, hogy mekkora koponyák alkotják ezt a bandát. Mondjuk a Chupito Uno, később a Chupito Dos viszont egyértelműsíthető. (chupito = feles) Fel is kavar rendesen ez a két szám is, mint a jóféle tequila.
Meglepetés-számba megy viszont a jazz szépapja, a ragtime-szerzőként ismertté vált Scott Joplin egyik szerzeményének a feldolgozása. Annak a Joplinnak, akinek gépzongora-tekercseken maradt fenn a játéka. A Bonbon Flamme-nál ez a húzás igazolhatná az együttes stílus-gazdagságát is, ám az elnyújtott, elburjánzott végjáték, amit kihoztak belőle, kifejezetten a sajátjuk. Ütős és zavarba ejtőn eredeti. Mint a muzsikájuk, egészében véve.