Ebben a könyvében az 1989 és 2007 között megjelent újságcikkeiből válogatott, kiegészítve azokat néhány új anyaggal. A régebbi írásait pármondatos lábjegyzettel aktualizálta, számba véve a közben megjelent lemezeket, fontosabb történéseket. (Ezt az „aprómunkát” is mérnöki alapossággal végezte: hiányosságon, pontatlanságon, felületességen ezen a téren sem igen kaptam. Kiss Ferenctől a Szerelemajtók-CD azonban nekem nagyon hiányzik a Szerelem hava mögül.)
Az írások öt fejezetbe rendeződtek. Az első, A múlt idő jele a régebbi értékeket tárja (eleveníti) fel. A Menekülthullám külföldön élő, vagy élt magyar muzsikusok portréit rajzolja meg. A Krízis-rock az underground mérföldköveit jelöli ki a rockzenében, nem feledkezve meg a magyar szcénáról sem. A vonalon túl a kortárs zene és a rock határmezsgyéjén alkotó magyarokra fókuszál. Az Érintés+ pedig világzene, az előző könyve címére utalva. (Ha valaki nem tudná: Marton a Sziget világzenei nagyszínpadának programszervezője, nem mellesleg.)
Marton úgy tálalja a mondandóját, hogy az olvasó észrevétlenül partnerré: beavatottá váljék. Jó, hogy a cikkek immár könyv formájában vehetők kézbe. Van idő átrágni, átgondolni azokat, mert bizony, súlyuk van az írásoknak!
Ízlésbeli differencia egy kevés akad csak köztünk. Elismerő biccentéssel nyugtázhatom, hogy ő ott volt majd’ minden koncerten, ahol én is ott szerettem volna lenni, majd’ mindenkivel beszélt, akivel én is beszélni szerettem volna, és majdnem mindent megírt, amit én szerettem volna megírni. A saját egómat direkt toltam most előre. Meggyőződésem ugyanis, hogy az olvasók többsége ugyanígy érez, a könyv végére érve.
(Fosszília, Szeged, 2007.)