Olyan ragtime-okat is lemezre vett hét évvel ezelőtt, amelyek közül néhányat Monk is műsorára tűzött anno. Vagyis, T.S. Monk munkássága már pár évvel ezelőtt „figyelve volt” Masecki részéről, aki trióvá bővítette a csapatát Thelonius tiszteletére. Az új lemeze pedig abban is hasonlít a Ragtime-ra (amelyre nem kerültek fel a műfaj „slágerei”), hogy mellőzte Monk népszerű standardjait (Round Midnight, Straight, No Chaser), ami persze mit sem von le az alkotás, a muzsika értékéből.
A legnagyobb kérdés azonban az, hogy lehet-e fokozni valamiképp a bebop-korszak kedvelt különce játékának a hatását? Miképp lehet őt belehelyezni a korunkba, amely szereplőinek felhozatalából vagy a nagy hasonlósággal, vagy a nagy különbözőséggel lehet csak kitűnni? (Egyáltalán: melyik út a célravezetőbb, de a felvetés túlmutat ezen írás keretein.)
Masecki új triója nagybőgő nélküli. Tsalikov szaxofonon és klarinéton játszik, Pieniazek pedig dobol. A speciális felállás megszólalása nem csak hogy érdekességeket rejthet, de rejt is. A másik alap-tényező magából a jazzből jön: az újabb produktum szinte mindig hozzátesz valamit a régebbi történésekhez képest. A tuti recept: szétszedni és újból összerakni, újra felépíteni az egyes számokat. Mindez kevés befektetéssel is hozhat látványos eredményeket. (Hogy mekkora energiával és háttérmunkával, az más kérdés.)
Nos, az Ugly Beauty-ban a bőgő-szóló nélküli természetes és viszonylagos egyszerűség tetszik. Az Im Confessin-nek viszont (amelyet Monk szólóban játszott legszívesebben) a szám kiszámíthatatlanul ravasz ritmizálása és a bővítménye. A korai Monk-szám Introspection-ban az, hogy mennyire ütős – klarinét-intróval. Az, ahogyan a Monk-standard Ruby, My Dear-ből két, hiteles (erőteljesebb, illetve visszafogottabb)  verziót mertek és tudtak csinálni – ugyanerre a lemezre. Olyanokat, amelyek frissességükben és hangulatukban vetekszenek a Coltrane-os – kétszaxis változattal. A Friday the 13th szokatlanul fergeteges forgószelében pedig (amilyet Sonny Rollins sem volt képes előidézni) a rontást hozó boszorkányok is benne pörögnek. A gonosz inváziót csakis a Misterioso szelíd, de tekervényes zongora-, klarinét- és finom dob-játéka segítségével élhetjük túl. Aztán a ravaszul kiképezett Brilliant Corners is csak ránk vár.
A lemezanyagot záró szóló zongora-darabok külön kategóriát képeznek. Közülük az Ask Me Now – meglepő-e vagy sem – a ragtime poraiból vétetett és kelt életre, szerencsésen. Tessék, még egy visszahatás! A Bemsha Swing újabb, másféle, de épp oly nagyszerű (és korszerű) stílusgyakorlat. A lemezanyagot pedig a szerte áradó Reflections zárja.
Marcin Maseckiről pedig csak annyit, hogy aki (mint ő) Monk munkásságához nyúl, nem csak nagyon tud valamit, de egyéb, lelket gyönyörködtető aljasságokra is képes. Egészen bizonyos, hogy érdemes ráfigyelni a korábbi munkáira is, és feszülten várni az újabbakra.