A műalkotásokat egy 2024-es szentendrei csoportos kiállítás anyagából válogatta Tímár Sára. Olyan festményekről van itt szó, amelyek a lemezen hallható – és az egyes képek mellett elolvasható – versek hangulati hatásaihoz legjobban illenek és kapcsolódnak.
Kicsit másképp, de lényegében tovább viszi a zenekar az előző lemeze, a Népdallá vált Petőfi versek koncepcióját. A megzenésítésre szánt költemények azonban most saját válogatásban kerültek ide, és a dallamokat is – néhány kivételtől eltekintve – maguk írták hozzá. Pontosabban az énekesnő személyesen, vagy a zenekar cimbalmosával, Szabó Dániellel közösen. A népzenei hatások egyébként igen erőteljesek a hangszerelésben, ami nem meglepő, hiszen a zenekar tagjainak zöme élvonalbeli népzenész.
Az aktuálisan kedvenc költőjük pedig alighanem Weöres Sándor, hiszen jórészt az ő verseit adják elő. És nem feltétlenül a legnépszerűbbeket, hiszen ha a műfaj élő klasszikusa, Sebő Ferenc elővehette és megzenésítette azt, amelyik itt elsőként hangzik fel... Mert a Sej, elaludtam… annyira népdal-szerű, hogy azt Petőfi is megirigyelhette volna! A példa tehát adott, jó és ragadós. A kérdés az, hogy Tímár Sára és Zenekara mit és hogyan hoz ki belőle.
Alighanem az történhetett (vizuális típus vagyok, bocs), hogy Sára lapozgatta a Weöres Sándor-összest, miközben előhívta a zeneszerző-énjét. Amikor kellett, kooperált a cimbalmosával. (Amint már említettem fentebb.) Szabály-erősítő kivétel akad néhány, természetesen. A zenekari tag, Hargitai-Halászi Lehel két verse közül az egyik – hatalmas meglepetésre – a világhírű jazz-szaxofonos, Branford Marsalis neve által fémjelzett feldolgozásához íródott. Hát az meg hogyan illeszkedik ide? – hangozhat a jogos kérdés. Úgysem hiszed el: annyira hézagmentesen, hogy tán rá sem figyelnél, ha most nem szólok. Ahogyan én is csak akkor (utólag) jöttem rá, amikor alaposabban tanulmányoztam a lemezborítót.
A legfontosabb téma mégis csak a végeredmény, amely a lemezanyag egésze szempontjából igazán impozáns. Hibátlan, lenyűgöző.
Tímár Sára éneke különösen! A finom díszítések sokasága. A versek mondandójára való ráfigyelés és a maximális alkalmazkodás. Ám, bármennyire csábító, mégsem csupán őt érdemes meghallani.
Azt is meg kell, ahogyan Szabó Dániel teljesítménye felnő a magyar cimbalomművészek legjobbjaiéhoz. Nyitrai Tamás hegedű-játékát és Fekete Márton (ahogyan sokan ismerik őt: Kispuma) brácsázását sem lehet eléggé dicsérni. Meg a biztos alapokat nagybőgőn szállító Lelkes Andrást. Plusz, ahogyan Hargitai-Halászi Lehel játszik fúvós hangszereken, vagy dobon, éppenséggel.
Nem utolsósorban: az együttes egészét, ami közben a fél tucat remek muzsikus minőségi csapatot képez. (Ami nem általános, törvényszerű és automatikus működési mechanizmus.)
Hiszem, hogy énekelt verseket ritkán találunk hallunk ennyire díszes, népzenei motívumokkal sűrűn átszőtt köntösbe öltöztetve. Az Ének a határtalanról az utóbbi évek legsikerültebb ilyen jellegű kiadványa, amit legalább akkora örömmel tarthatunk a kezünkben, mint a CD-t a lejátszóban.