„Új” szereplő lépett a színre ugyanis régi ismerőseink, a szaxofonos Daniel Erdmann és a dobos Jim Hart társaságában!
Antonin Rayon a free jazzben is megmártózott a francia hegedűs, Dominique Pifarély útmutatásával. Erre a tapasztalatra pedig most jól lehet alapoznia, amire akár experimentális, akár free felépítményt emelhet például, de olyasmit is, ami hajaz egy kissé a hagyományos jazzre. Ahogyan azt meg is teszik az emelést közösen, itt és most. Annál is inkább, mert a másik két úr – mint tudjuk – gyárilag hajlamos a fentiekben felvázolt sajátságos műveletre.
A vezető szerep az utóbbiaké, ám gyorsan világossá válik, hogy Antonin nem véletlenül csöppent ebbe a társaságba. (Az, hogy régtől figyelték őt, egy dolog.) A hangzás pedig, amit együtt kevertek ki, távol áll a megszokottól. És ez nem minden, hiszen az általuk létrehozott stílus érdekes és változatos, és ez a minimum, amit elmondhatok róla. Pontosítok máris.
Fokozott tempóba kapcsolt lebegés a két dallamhangszer olykor széttartó futása mellett (Hello MyMyself). Majd a szaxofon akciója következik, amely szándékosan járatlan ösvényre tévedt (Tegucigalpa Tuochdown). Akad itt néhány, jól sikerült hard bop-kiránduláson készült képsorozat is (Souvent mais peu á la fois). Valamint egy nem rövid szám, amelybe néhány olyan orgona-futamot csempésztek, amelyek kottáiért Keith Emerson sírva könyörgött volna a kezdeti, kissé elborult korszakában (DE Phone Home).
Az I Wish I Was in New Orleans nyomokban bluesos Tom Waits-hangokat tartalmaz. Nyilván nagyon nem úgy, mintha például tanult barátaink, a Braindogs dolgozta volna fel azokat.
Előkerül egy, szinte hagyományosnak nevezhető jazz-darab is (mért pont a mainstream maradt volna ki innen), amelyben a szereplők nagyjából ugyanannyi lehetőséget kapnak (Nevohteeb nav giwdul). Azért mégis, hogy van ez: egy majdnem tipikus jazz-szám – ezen az atipikus lemezen? Ugyan! Sokkal inkább érzéki élmény, amely egészségére vált a muzsikusoknak épp úgy, mint a közönségnek.
Az Oumuamua leg-kezdeti intrójából valamely Pink Floyd-közeli téma is kibontakozhatott volna, de persze hogy nem így lett. Erdmann és a szaxofonja magához vette az irányítást... Örülünk, Vincent? Hát persze! Sőt. Akár ellágyulhatnánk is a lemezanyag végéhez érve (Oh Sweet Unknown), de bánjunk óvatosan az érzéseinkkel! Vagy mégsem kéne?
Ez a furcsa megszólalású trió egy olyan világot mutat meg nekünk, amelyet nem lesz egyszerű felfedezni, hallgatóként. De minden percet és fáradtságot megér, amelyet ennek érdekében áldozunk be. Élményekkel gazdagodva térhetünk vissza erről a különleges turistaútról, amelyik nem hagyja, hogy egyszer-kétszer járjuk be csupán. Minden pillanatban újabb és újabb, igen érdekes részlet bukkanhat fel, bontakozhat ki előttünk, úgyhogy muszáj visszamenni a startvonalra, újból és újból. Aki egy kicsit is bátor, vagy kalandvágyó lélek, nem tétovázik, velünk tart!