A célirányos randevú előzményeit nem hozom ide, hiszen a CD belső borítójában három nyelven írták le annak történetét (is). A régebbi történésekről legyen elég annyi, hogy a gitárokat megszólaltató Ronny Graupe már két BMC-CD szereplője volt. Az énekesnő neve Lucia Cadotsch, a zongoristát pedig Kit Downes-nak hívják, aki egy szem BMC-kiadvány aktív részese – eddig.
A produkciójuk pedig oly módon érdekes, amilyet máshol alig(ha) találunk. Mondjuk, a hölgy ének-felfogása pont nem ez a kategória. Úgy énekel, mintha a bárok füstös félhomályában zajlott fellépéseit megunva képezte volna tovább magát (teljes sikerrel), a jazzpódiumokat tűzve ki célul. Szóval, kicsit visszafogott, kicsit franciás a stílusa, és nem állíthatom, hogy nem hallottunk effélét, akár honfitársainktól is. És most jön (mert jönnie kell) az a bizonyos „de”, amely nem merül ki annyiban, hogy árad a szuggesztivitás a hölgy előadásából. Létezik egy további tényező, amely nélkül ez a lemez tán nem is jöhetett volna létre.
Ez pedig nem egyéb, mint a gitáros és a billentyűs játékának ritkán hallható szolid, szelíd finomságú összefonódása. Mi több: kifejezetten magas fokú szimbiózisa! Külön öröm számomra, hogy nem elektronikus ez a hangzás, mint a (szerencsére) múló divatnak bizonyult gitárszintik idejében, amire sorolhatnám a vérlázító példákat a jazzből, de nem vagyok önmagam ellensége, hogy efféléket idézzek most fel, akár csak gondolatban.
A helyzet pedig akkor fokozódik, amikor Lucia legkevésbé sem operai hangja belekavar a fiúk játékának tökéletes-közeli összmunkájába! Sőt. Épp ez a körülmény az, ami új (magasabb) szintre emeli, új színnel gazdagítja az összképet! Másfajta hasonlattal élve: ez a furcsa íz „bolondítja meg” igazán, amit a trió kifőzött, és adja meg a produktum sava-borsát!
Nem mellesleg, itt vannak Ronny Graupe jazz-dalai, amelyek klasszisát akkor tudjuk díjazni igazán, amikor világhírű szerzők kellemes dallamai közé rejtve hallgathatjuk meg azokat. Ami pedig az utóbbiakat illeti, nem kis túlzással: a szülőapjuk sem ismerne rájuk. Más, hagyományosabb felfogásban feldolgozva az örökzöldek között tartjuk őket számon, de hát azt a fajtát már megcsinálták mások, számtalanszor. Így van szerencsém leszögezni, hogy Leonard Bernstein, Michel Legrand, Hoaggy Carrmichael és Harry Barris a XXI. század jazzmuzsikájában is elfoglalhatták méltó helyüket. Kedvcsinálóként álljon itt a nemzetközi kompánia által feldolgozott dalaik címe, a szerzők fent említett sorrendjében: Some Other Time, Once Upon a Summertime, Stardust, valamint a fagyott lelkem olvadáspontját leginkább megtaláló, egyszersmind a lemezanyagot lezáró I Surrender, Dear.
De mi ez az egész egyáltalán? Experimentális jazz? Egyfajta kortárs muzsika? Esetleg a kettő keveréke, netán egyik sem? Nem, nem szeretnék címkét ragasztgatni feleslegesen, ám az efféle írásnak egyik feladata, hogy orientálja az olvasóját, ráirányítva a figyelmet a kiadványra. Azt, hogy ez most mennyire sikerült megoldani, nem tudom (eldöntik mások), csak azt, hogy ismét egy kihagyhatatlan lemezt kaptunk a kedvenc magyar jazz-kiadónktól. Mert a BMC iránytű nélkül (és ezzel a fájdalmas poénnal) is előre megy, nem hátra.