A trió zeneszerzője Benjamin, a gitáros, akit már hallhattunk a kiadó egyik lemezén, mégpedig a Fur nevű triójában. A játékban való részvétel, a szerepeken való osztozkodás mégis testvéries, és ez a szisztéma ritkán hallható töménységet eredményez. Ugyanakkor a darabok könnyedsége is megmaradt! Nem, nincs ebben ellentmondás. Gyorsan be kell látnunk: a formáció neve (amire utaltam az imént) beszédes. Sőt. A lemezcím (magyarul: megfigyelés) szintén helyénvalónak tudható, mert igen pontos képeket ad vissza zenében. (A példákat lásd alább.)
Szokatlan hangzású és rendkívül változatos kamarajazz etűdökről van itt szó – a saját értelmezésem szerint legalábbis. A leghosszabb darab például alig több, mint négy és fél perces, a legrövidebb pedig negyvenöt másodpercnyi, és ha már a számok háborújánál tartunk: 14 van belőlük összesen. A muzsikát pedig bő háromnegyed órán át élvezhetjük.
A befogadás esetleges nehézségétől nem kell tartanunk, hiszen a leosztás mikéntje, struktúrája gyorsan és világosan kirajzolódik. Az akusztikus zongorázás a mainstream jazzen alapszik. (Dumont játékának eleganciáját az egyik jazz-ikonhoz, Bill Evanséhoz méri a lemez kísérő szövege. Úgy vélem, méltán!) Ráadásul, meglepően jól megfér mellette az elektronikus billentyűs hangszer-társ, pontosabban annak kvázi kísérleti megszólalása, változatos koloritja. A kettő között pedig a gitár természetes egyszerűséggel egyensúlyoz, méghozzá lazán és eredményesen.
Így aztán valamiféle feszes kiegyensúlyozottságot is megtapasztalhatunk végső soron, és ez nem minden. Az érzelmek hullámverései is játszanak velünk, és fel-felvillannak bizonyos zenei stíluselemek: a klasszikus vibrálásoktól kezdve az éppen csak felismerhető, fűszerként használt popig. Olykor a játékosság direktben is hallhatóvá válik, mégpedig ragtime-ritmusokba és -futamokba ágyazva.
Érdekességeknek és specialitásoknak sem vagyunk híján: az említetteken túl. Itt van mindjárt (negyedikként a sorban) a Budapest címet viselő szám, magyaros motívumok nélkül, de a korunkat idéző sötét tónusokkal. Alighanem a messziről jött emberek (rá)látó és távolságtartó igazságával. „China” persze jobban járt hozzánk képest, hiszen idehallik belőle a „kelet zenéje” – a motívumok szintjén csupán, ám határozottan, élvezetesen. És, a rövid lélegzetű Chinatown felkavaró, szaggatott és szabálytalan zajairól, működéséről se feledkezzünk meg!
Úgy van, a legnyilvánvalóbb, bárki számára megérthető darabok rövidke bemutatását hoztam csak ide, érzékeltetve, hogy nagyon is tudják ezek a fiúk, mit, hogyan és miért csinálnak. Meg hogy nagyon jól csinálják, és ezzel sem teljes az értékelés.
Mert, ami a legnagyszerűbb ebben a muzsikában, az egy nyilvánvaló, de ritkán alkalmazott elem. Az a mód, ahogyan ez a trió a hangokkal bánik! Kirakóst játszanak velük, amelynek következtében nem végül, hanem az egyes számok közben minden egyes zenei puzzle-darabka oda illesztődik, ahová való, vagyis a helyére kerül. Nem gyerekjáték, amit az Easy Pieces tesz, mégis annak tűnik számunkra valahogy.