Valójában az utóbbi az a kérdés, amely valós válaszra vár, az előbbiről döntsön mindenki a személyes tapasztalatai alapján.
Igen ám, de az idők során azok a technikai feltételek is változnak, amelyek a muzsikálást elősegítik és tovább fejleszthetik. Ezekre egy innovatív gitáros ugrik, mint macska az egérre, és a legjobb tudása szerint használja az újdonságokat. Érthetőbben fogalmazva: élni mer, mert élni tud az új lehetőségekkel és kihasználja, felhasználja azokat. Akkor is, ha az eszköz kínálta lehetőségek sora átalakítja, átprogramozza a zenei gondolkodásmódját valamelyest. Attól még Palotai Csaba ugyanaz maradt, aki eddig volt. (Ennyit az idők és a testi sejtek változásairól.)
Igen, jól sejtitek, a Soulbread tipikusan a húszas évek gyermeke, akinek a szülőapja letagadhatatlan. De mért tagadná le, amikor büszke lehet rá? Kivált azért, mert remekül érvényesül benne a „megőrizve és meghaladva” elve!
Lássuk, mik azok, amiket megőrzött? A magas szintű, kifinomult hangszeres játék-tudás, elsősorban. A már említett, technikai újdonságok iránti fogékonyság. A magyarság-tudat, aminek kifejeződése, kivetülése ezúttal is jazzbe konvertált népdalok által nyilvánul, valósul meg. Ha nem hiszitek el nekem becsületszóra, hogy Csaba legalább ugyanolyan nagyszerű gitáros, mint volt, hallgassatok bele egy-egy számba pár másodperc erejéig a kiadó honlapján, a lemezre rákeresve. Egyáltalán. Egy kis mintavétel sosem árt! Másik irányból közelítve: aligha van olyan zenész-kollégája szerintem, aki ne játszana vele szívesen.
Ami a kütyük alkalmazását illeti: dobgép már nem hallható ezen az anyagon, de mit tesz hozzá a hangzáshoz egy csúsztatott papírdarab, például? Nem mintha valami fene nagy technikai csoda lenne önmagában, de figyeld csak meg az Engine címet kapott számot! És persze (kvázi újdonságként) igen sikeresen vonul végig az anyagon a sampler-kísérletezgetés, amely a megoldások eredményességével Kézdy Luca szóló hegedűjátékára emlékeztet olykor.
Csaba népzenéhez való viszonyulása nem keveset változott. A Hajnali című, erdélyi „származású” népdal (így, magyar címmel) például olyan szinten absztrahált, hogy tán Sebő Ferenc sem ismerne rá. (Na jó, ő azért persze.) Ez a szemlélet a The Deserter-en nem feltétlenül volt így, legalábbis nem ennyire. És, mert a jóból, az érdekesből sosem elég, még két, közelítőleg hasonló felfogásban feldolgozott darabot hallhatunk. Akár csak az említett, korábbi szólóalbumon, egymást követve. Hogy kétség se férjen hozzá, melyik (a magyar vagy a francia) jazz-válogatottba várja a „behívót”.
Nos, az efféle gesztusok táplálják igazán a lelket, és ez nyilván nem minden, ezen a lemezen sem. Például, légiesnek tűnő felhő-nézegetésre invitál az album első száma. Állítólag, hiszen Cumulus, azaz gomolyfelhő a címe. Itt azonban majdhogynem olyasféle felhőket hallasz, mint amilyeneket Bódy Gábor Psyché-filmjében látsz. Na, mondjuk a Tango sem az a tipikus, táncba hívó muzsika, aminek mondja magát, de hát a jazzben tévedés lenne (valamiféle Quimbys) Majom-tangót elvárni. Még ha a maga módján oldott, és tűnődős is az.
A Soulbread záró számához, viszonyítási alap gyanánt nem muszáj bekészíteni a jazz-körökben világszerte ismert Mizrab-ot (bár azt a lemezt mindig öröm meghallgatni), mert a a For Gábor címzettje, inspirálója nem Szabó, hanem Gadó! Túl azon, hogy fantázia-dús darab, vizsgamunkának is beillik: méltó tisztelgés Palotai Csaba részéről a mestere előtt.