Nos, ez alighanem az a koncepció, amely aligha folytatható a fokozás reményében. Valami mást kellett kitalálniuk és megcsinálniuk tehát Tóth Bagi Csabáéknak. Valami nagyon mást. Hosszú évek elteltével meg is született a fentebb felvázolt irányvonal kvázi ellentettje, amely persze ugyanazon origóból fut ki, ám merőben más irányba. Arrafelé, ahol a mostani, standard csapat vert tanyát, és amerre (legjobb tudomásom és jelen állás szerint) más nem mozgolódik a hazai szcénában. (A közelmúlt formációi közül önkényesen a Naprát raknám melléjük, nem egészen pontos viszonyítási alapként.) Az öttagú Balkan Unionból egyébként hárman (Básits Branka – ének, Tóth Bagi Csaba – gitár, Eredics Dávid – fúvósok) szó szerint beleszülettek a balkáni kultúrába, helyből hitelesítve ezt a muzsikájukat is, amelyet Máthé László (basszusgitár) és Kertész Ákos (dobok) neve fémjelez még. És hogy teljesen tiszta legyen a kép, vendég-játékosokat ezen a lemezen egyáltalán nem hallhatunk.
A régi-új alap-koncepciót: a fő összetevők jelenlétét viszont remekül érzékelhetjük. Ilyen a vámmentes balkáni zenei import – úgymond „unionizáltan”. Továbbá. Magyar népdalok, mondjuk azt, hogy balkáni jellegű átértelmezésben, valamint Tóth Bagi Csaba lüktetően izgalmas szerzeményei.
Ugye, már nem a világsztárok adják a megoldás kulcsát. Az új jelszó, mint a punkoknál: csináld magad! Mégpedig ezúttal egy régebbi, napjainkra szinte elfedett stílusirányzat, a folk-rock jegyében. Nyakig gázolva a világzenében, mégis a folk-rockot élesztve újjá.
Ami a „személyi állomány” teljesítményét illeti: remekel az egész csapat, olyannyira, hogy alig lehet bárkit is kiemelni, de ilyenkor muszáj. Tóth Bagi Csaba lélekből fakadó gitárjátéka mellett Branka! Branka, és megint csak Branka! Az énekének, az előadásának az hihetetlen érzelem-gazdagsága miatt. Az összes hangsúly, minden gesztus és díszítés pontosan úgy van a helyén, a hogyan az aktuális szövegrész megkívánja. Sehol sem sok és sehol sem kevés! Utóbbi kitétel a zenekar valamennyi tagjára vonatkozik. A legfőbb következtetést személy szerint a magyar nyelvű dalokból tudtam levonni, vagyis a Hulljatok levelek, illetve a közismertnek vélt Látod édesanyám címűekből. A többi szám pedig „csak” úgy megfog, hogy nem ereszt el.
A lemez hangzása pedig? Hmm. Alig jobb a tökéletesnél!
Ha nagyon leegyszerűsítjük a történéseket, elmondhatom, hogy ez a Balkan Union-lemez annyiban hasonlít az elsőhöz, hogy ez is transzba ejt és elbájol. Annyiban különbözik, hogy más eszközökkel éri el mindezt. Egyértelmű azonban, hogy csúcskategóriás lemezanyagról, felső polcos CD-ről van lehetőségem szólni.
Volt, és persze olvasható még egy (sajnos rövid) sorozatom ezen a portálon, „A magyar világzene legértékesebb alkotásai” címmel. A szükségesnek hitt időbeni rálátás végett régebbi, de arra érdemes alkotásokra próbáltam ráirányítani újfent a figyelmet, de hát az idő mint olyan, épp annyira relatív, mint az érték, ezért mért is ne sorolhatnám a magyar világzene legértékesebb alkotásai közé a Pilgrimage-ot is? Egyszerűen azért, mert ott a helye!