Nos, aki ismeri Marton „Érintés (Világzenéim)” című könyvét (Etnofon, 2001), az nem mást, mint a kötet magyar fejezetének aktualizált, hangzó mellékletét van alkalma most megszerezni! A lemezantológia szerkesztő-rendező elve ugyanis megegyezik a könyvével. Az első lemez a táncház-mozgalomé, a másodikat a „Kolinda-iskola” eredményeinek szentelték, a harmadikat a hazai nemzetiségi zenék, a negyediket pedig a világzene-alapú magyar jazz tölti meg.
Az első pillantásra merevnek tűnő válogatási elvnek bizony, áldozatául esett néhány, megítélésem szerint jelentős munka (és zenekar), amelyek nem csak a könyvből maradtak ki annak idején, hanem ebből az antológiából is. A folkrock például a fenti „skatulyák” egyikébe sem sorolható, ám vitathatatlanul létező irányzat. Gondoljunk a Kormorán máig legjobb első lemezére, vagy a VHK nem éppen selyem-finomságú, szentesi népdalt feldolgozó „Másféle táj” című számára, „A világösztön kiugrasztása” című albumról! Vagy, gondolhatunk akár a folkrock vidéki (szegedi) bástyájának számító Gőzerőre is. Nem került képbe Martonéknál a minden bizonnyal folkblues „előfutár” HeavyMéta, de az irányzatot kiteljesítő Ferenczi György sem. A Kerekes Band „Pimasz” folk-funkja pedig szinte önmagában is külön kategóriát képez. Nem találkozhatunk a válogatás-albumon az erőteljes ír hatásokat tükröző, külföldön is igen sikeres Fiannával, és a szintén ír alapú, nem kevésbé erős Hétréttel. Az etno-jazz nagy hiányzójának tartom a Vágtázó Csodaszarvast, az újabban nemzetközi akusztikus gitárfesztiválok szervezőjeként és aktív résztvevőjeként jeleskedő Szabó Sándort (illetve korábbi együttesét, a SzaMaBa Triót), valamint a Djabe-t. (Az utóbbi zenekarnak különösen a „Táncolnak a kazlak” című albumát volt hiba figyelmen kívül hagyni.)
Továbbá. A kiadvány alcíme akkor sem lenne pontos, ha az a „történelmi” Magyarországot jelölné (amit az ukrajnai Técsői Banda miatt van okom feltételezni). Az egykori Kolindás Lantos Iván régebbi lemezeit ugyanis tudomásom szerint soha nem forgalmazták itthon, én legalábbis egyikkel sem találkoztam. Ami pedig a Marton könyvének megjelenése óta „felfedezett” jazzgitárost, Szabó Gábort illeti: ötvenhatos disszidensként az USA-ban elért világra szóló sikereit (közte mindazt, amit a latin jazz fejlődése érdekében tett, aminek következtében az egyik szerzeménye évekig megmaradt Carlos Santana standard repertoárján) olyan szinten hallgatták agyon a magyar jazz „illetékes elvtársai”, hogy évekkel a halála után is jószerével csak a „beavatottak” tudtak róla! Arról pedig, hogy 1973-ban feldolgozta az „A csitári hegyek alatt” című népdalt nem kisebb nevek, mint Ron Carter (bőgő) és Jack DeJohnette (dob) segítségével, jó esetben is csak mostanában (vagy éppen erről a válogatásról) értesülhet(ett) a nagyközönség. Vagyis, helyenként inkább csak magyar vonatkozásúként, mint magyarországiként beszélhetünk mindarról, ami itt hallható!
Ezzel a megjegyzéssel le is zártam a „hibalistát”.
Annál is inkább, mert ha megbékéltünk a koncepció szubjektivitásával, és számoltunk némi, törvényszerű hibaszázalékkal (egy ilyen volumenű munka során némi szelekció elkerülhetetlen), egyedülálló, és igen nívós válogatást élvezhetünk! Lássuk hát, egészen pontosan miket is!
Elöljáróban annyit: kiadatlan felvételekkel nem szolgált Marton és szerkesztőtársa, Kiss Ferenc, ritkaságokkal, külföldön megjelent, hozzáférhetetlen különlegességekkel viszont szép számmal!
Ami a táncház-lemezt illeti, tágabb értelmezést kapott a hagyományőrző vonulatnál. Mégis, mi mással kezdődhetne, mint a mozgalom elindítóival, a Sebő együttessel, egészen pontosan az 1975-ös Széki muzsikával! A folytatás sem kevésbé fontos, mint az imént említett alapmű: a Muzsikás „Hidegen fújnak a szelek” című felvétele, amely alighanem meghódította Európát! A holland The Ex nevű punkrock együttes feldolgozásában például kétszer is lemezre került a dal, méghozzá magyar nyelven! (E két zenekar hajdani, közös koncertje a Tilos az Á-ban meghatározó élménynek bizonyult számomra.) A Méta 1990-es felvétele pedig mintegy a mozgalom folytonosságát, töretlen voltát hivatott jelképezni.
Ezen a válogatáson a citera, koboz, nagybőgő felállású Gereben nyitja a sorát azoknak a magyar világzenében nem ritka felvételeknek, amelyek külföldi kiadóknál jelentek meg. (Az, hogy ez mért alakult így, a magyar világzene történetéhez tartozik. Azt áttekinteni nem célom, hiszen kellő alapossággal teszi meg Marton László Távolodó az említett könyvében épp úgy, mint a jelen kiadványhoz tartozó, kétnyelvű füzetben.)
A folytatás a Fábián Éva és Berecz András nevével fémjelzett Egyszólam nevű formációé, Berecz archaizáló hatású énekével. A rákövetkező Ghymes-felvétel nem a zenekar saját szerzeményeinek egyike, hanem arról az 1993-as lemezről való, amelyik nagyobbrészt még népdalfeldolgozásokból állt. Szintén a régmúltat idézik a Kalamajka csokorba fűzött Rákóczi-nótái. És, a sor még nem ér véget, hiszen a Jánosi együttes Bihari János táncai közül választott egyet az 1994-es Hungaroton-lemezről. A vonulat modernebb változatát a folkzenekar Kárpátia ismerteti meg velünk (amely nem tévesztendő össze a hasonló nevet viselő, nemzeti rock-bandával), Palya Bea gyönyörű énekével. A Kárpátia mellől pedig nem hiányozhat a Zurgó, ezúttal egy már-már balkáni sodrású nótával.
Ha a népdal és az elektronika „házasságáról” beszélünk, megkerülhetetlen Hortobágyi László és Lovász Irén „Világfa” című lemeze. Az erről választott „Páva” egyszersmind Kiss Ferenc új DVD-jét („Pávaének”) is megidézi. Lovász Irén hangja kétségkívül káprázatos. A kulcs azonban Hortobágyi kezében van, aki ízlésesen, diszkréten és „illő alázattal” pakolja hozzá a komputer-zenét.
A gépies kiszámíthatóság (ami Hortobágyira a legkevésbé sem jellemző) kontrasztjaként fogható fel Lajkó Félix ösztönös játéka, a népzenéhez való sajátos hozzáállása. Fiatalos frissesség jellemzi a Morotva „Újévköszöntő”-jét.
A következő blokk a népdalszerűen megzenésített verseké. Tamkó Sirató Károly közkedvelt „Tengerecki Pál”-ja hangzik fel a Kalákától, József Attila kevéssé ismert költeményét („Harmatocska”) a Sebő együttes, Weöres Sándor ravaszul erotikus Psyché-énekét pedig Palya Bea adja elő.
Az első lemez slusszpoénja egy „vissza-népzenésített” Kispál-szám, a „De szeretnék” a Csík együttes meglepően bensőséges atmoszférájú munkája!
A második korong címe „Kolinda-iskola”. Tudtuk, hogy a Kolinda egy „városi népzene”-iskola alapjait rakta le jó harminc évvel ezelőtt, de hogy az mekkora hatás-fokkal működik máig is, talán még soha nem mutatkozott meg ennyire szemléletesen! Nem volt könnyű dolguk pedig annak idején, már csak azért sem, mert a korszakalkotó lemezeik a „kapitalista” Franciaországban jelentek meg.
Az etalon egy tizenhárom perces, a mű természetéből adódóan többszörösen összetett Kolinda-darab, a „Kantáta”, majd rögvest kiderül, hogy a Gépfolklór már 1977-ben miként „vette az adást” itthon, pedig a külföldről érkező jeleket bizonyára sokan zavarták akkoriban.
Az általam most megismert Unikum szintén külföldön (Svájcban) készült 1979-es albumáról való szám azt példázza, hogy a Kolinda voltaképp nem széthullott, hanem osztódással szaporodott, hiszen annak egykori tagjai (ez esetben Dabasi Péter) továbbvitték annak szellemiségét épp úgy, mint a zeneiségét. A Makám & Kolinda nevet viselő, immár kortárs zenei hatásokat is tükröző formáció „Úton” című holland albuma, amelyről az itt hallható „Számum” való, nem az a lemez, amelynek a gyártási jogát megvásárolta a Hungaroton, pedig 1984-et írtunk…
A legendássá vált, igen karizmatikus Barbaro első lemezét azonban kiadták, igaz, hat évvel később, a „módszerváltás” után! Más kérdés, hogy a csapat a továbbiakban sem tudott az underground lét fölé emelkedni, hiába vívott ki elismerést magának egy szélesebb réteg, a rockerek körében.
A Kiss Ferenc vezette Vízöntő egy balladisztikus cigány népzenei feldolgozással van jelen a válogatáson. A Kolinda „családfájának” nem kevésbé érdekes leágazása a hazai Vasmalom sem, csakúgy, mint a külföldön dolgozó Lantos banda. (Utóbbi 1998-as felállásának az underground rock-körökben ismert Kamondy Ágnes is tagja volt.)
A Vízöntő megszűnése után Kiss Ferenc a saját neve alatt készíti a lemezeit. Az 1999-es „Nagyvárosi bujdosók”-ról való városi folk-darab már-már Cseh Tamásra hajaz. Szinte hihetetlen, de gyakorlatilag ide tért vissza 2000-ben a Dabasi Péter által ismét felélesztett Kolinda is, az „Elfelejtett istenek” című, ugyancsak nem magyar kiadású lemezén.
Ha megvolt a Kolinda, akkor a Krulik Zoltán vezette Makámnak is jönnie kell, mégpedig a Fonó Records – micsoda véletlen! - „9 colinda” című CD-jéről!
A visszafogottan is gyönyörűséges „Pünkösdi rózsa” továbbéléséről ugyancsak Kiss Ferenc gondoskodott, mégpedig a „Szerelem hava” albumán. Közben a Makámból kivált gadulkás, Szőke Szabolcs létrehozta a jó erőkből álló Ektar zenekart, és igen kellemesen lepett meg az általam eddig nem ismert első lemezükről való felvételükkel.
Cserepes Károly szintén a Vízöntőből ismerős. 1997-ben Tandori Dezső verseiből készített egy albumra valót. A gitárosa például az a Cziránku Sándor volt, aki a Barbaroban dolgozott az egykori ős Kolibda-tag Jorgosszal. És, a kör ezzel bezárult!
Az antológia harmadik korongja a magyarországi nemzetiségi népzene-kultúrákról ad áttekintést. Ki más is nyithatná ezt, mint a nemzetközi karriert befutott, bolgár származású Nikola Parov által vezetett Zsarátnok, egy 1984-es felvételről!
Mögötte pedig ott a helye szorosan a szerb népzenét Magyarországon életben tartó, a Zsarátnoknál egyébként korábban alakult Vujicsics együttesnek! És ha Vujicsics, akkor rögtön utána Söndörgő, mégpedig egyenes ági, rokoni alapon.
A klezmer-felvételek sorát a Muzsikás nyitja, arról az egyetlen ilyen tematikájú albumáról, amelyik kevés híján a „Schindler listája” című, világszerte ismert film zenéjét adta! És, alakalmunk adódik megismerni végre a magyar származású Bob Cohen saját zenekarát (Di Naye Kapelye), egy 1998-as felvételről! Napjaink klezmer muzsikáját aztán az Odessa Klezmer Band reprezentálja, egyebek mellett Kiss Ferenccel a soraiban.
Speciális színfolt a ruszin népzene, amelyből a Técsői Banda 2002-ben állított össze egy albumra valót.
Az autentikus cigány zene minőségére mintha fokozottan ügyeltek volna az antológia szerkesztői, nagy ívben kerülve a harsányságot. A Kalyi Jag felvétele tempós ugyan, de azok a számok, amiket az Ando Drom (Miczura Mónika énekével), a cimbalmos Balogh Kálmán és a Romano Drom lemezeiről választottak, inkább a visszafogottságukkal hatnak, mégpedig igen erősen.
A Folkestra „Portugál” dala (mondhatni, a hasonló című film slágere) pedig mintha a fado magyar visszatükröződése lenne!
A Tin Tin Quintet ravasz keleti motívumai („Ötösfogat”) mindegy megelőlegezik mindazt az egzotikumot, amit Hortobágyi László teljesített ki a Gayan Uttejak Orchestra nevű (olykor egyszemélyes) formációja „Songs from Hungisthán” című különös fényű albumán.
A zárás egyfelől keretet ad, másfelől megint csak kakukktojás: az „Amikor én még kissrác voltam” című Illés-sláger balkáni sodrású Besh o droM-átdolgozása, Szalóki Ági énekével.
A negyedik CD a világzene-alapú magyar jazzé. Merthogy igenis, létezik ilyen, mégpedig nagyon markánsan! Ám, a lemezen hallható első felvétel létjogosultságát mégis megkérdőjelezem ezen a válogatáson, noha nem jelentéktelenebb bandáról van szó, mint a Syrius! Hiába no, a „Koncert háromhúros hegedűre és öt korsó sörre” etno-ihletettségét akkor sem érzem! Érdekes viszont, hogy a Syrius két meghatározó tagját a soraiban tudó Rákfogó 25 év távlatából is elképesztő, tizenkét perces „Szomorú vasárnap”-jában ez mennyire jól érzékelhető! Szabó Gábor felvételéről már szóltam a bevezetőben. Azt azonban nem mondtam el, hogy mennyire érződik belőle az Amerikában letelepedett kiváló gitáros honvágya, pedig 1973-ban talán esélye sem volt hazalátogatni.
Érdekes, hogy a magyar jazz megteremtőjeként ismert és elismert Szabados György (és a MAKUZ) felvétele csak ezek után jön! „A szarvassá vált fiak” a Kodály-féle „Cantata profana” nagyzenekari free jazz verziójaként is értelmezhető. A Mester után a legjobb tanítványok zenekarai következnek. Egy korai Grencsó Kollektíva-felvétel, valamint egy szám Dresch Mihály és Lajkó Félix közös albumáról.
A zongorista Binder Károly „Retropolis” című albumának egyedülálló volta abban áll, hogy Binder archív népdal-felvételek köré szőtt modern jazzmuzsikát, mégpedig hatalmas műgonddal. A „Pünkösdi rózsa” sajátos feldolgozása a lehető legjobb választás róla!
Az új évezred terméséből hegedűs, trombitás Kovács Ferenc dupla szólólemeze, a szaxofonos Tűzkő Csaba Septetje, a sokoldalú fúvós által vezetett Borbély Mihály Quartet 2005-ös, az időről időre letisztultabb Dél-Alföldi Szaxofonegyüttes 2004-es, valamint a Franciaországból nemrég hazatelepült szaxofonos, Akosh S., vagyis Szelevényi Ákos szintén 2004-es albumának egy-egy számára esett a szerkesztők választása. (Szelevényi Ákos koncertezett ugyan itthon különböző formációkkal, ám magyar kiadású lemezt tudomásom szerint nem készített. Ellentétben a Franciaországban élő, Seffer József néven Miskolcon született szaxofonossal, Yochk’o Sefferrel, aki jazzmuzsikusként is erőteljesen őrzi magyarságát. Az ő munkássága azonban alighanem elkerülte a szerkesztők figyelmét, pedig nagyszerű muzsikákat tett le az asztalunkra, lemezek formájában.)
A közel ötórányi a zeneanyagot egyébként akkor sem javaslom egyvégtében meghallgatni, ha jutna rá idő. Inkább morzsolgatni, (újra) felfedezni, egyenként megcsodálni érdemes ezeket a darabokat, tényleg, mint egy értékes gyöngysort. Mert, ezek a felvételek egytől egyig a magyar kultúra igazgyöngyei! Pedig, jelentős hányaduk a publikálásakor el sem jutott Magyarországra, az itthon megjelentek többsége viszont messze nem kapta meg a kellő elismerést, a hozzá méltó nyilvánosságot, és mégis. Olyan gyűjteményt vehetünk kézbe végre, amelyikre bízvást rácsodálkozhat a külföldi, nyitott lelkű hallgató. Olyasmit, ami joggal tölt el büszkeséggel mindenkit, aki magyarnak vallja magát ezen a földön.

(Etnofon/Hangvető)