A kötet ugyanis nem csak a maga fizikai valójában súlyos, hanem a mondandóját tekintve is. Hogy miért? Vegyük csak elő – viszonyítási alapként - annak a Gonda Jánosnak a könyvét („Jazzvilág”, kiadta a Rózsavölgyi és Társa, 2004-ben) aki a jazzel most ismerkedők előtt máig a legnagyobb szaktekintélynek számít. Nos, „Archaikus jazz” címszó alatt (58. oldal) a ragtime külön fejezetet képez a jazz egyetemes történetében. Ám, mire a Magyar jazzélethez ér a szerző (273. oldal), fel sem merült benne, hogy a magyar jazznek is létezhetett korai periódusa. Ott ugyanis így ír: „A magyar jazzművészet nagyjából ugyanúgy bontakozott ki, ahogyan azt az előző fejezetben a kelet-európai országokkal kapcsolatban általánosságban elmondtuk. A két világháború között – bár voltak kivételek – elsősorban ’ismerkedési stádiumról’ beszélhetünk.”
Az ostoba, tekintélyelvű királyi többes („elmondtuk”) csak zavar, a következetlenség viszont bánt! Tényleg csak a jazz egyetemes történetében volt helye és szerepe a ragtime-nak, a magyar jazzében pedig nem? Nos, számos archív felvétel LP-n és CD-n való közreadásával rég bebizonyították ennek az ellenkezőjét. Ha vette volna Gonda úr a fáradtságot, és meghallgatta volna azokat, akkor minden bizonnyal másként ír a könyvében a magyar jazzről: mondjuk, a valóságnak megfelelően.
Azt persze, Simon Géza Gábor sem állítja ebben a különlegesen szép kiállású, korabeli színes képekkel, képeslapokkal, kottaborítókkal, lemezcímkékkel, újsághirdetésekkel és egyéb dokumentumokkal gazdagon illusztrált könyvében, hogy a ragtime maga lenne az igazi jazz. A helyén kezeli a dolgot. Mégpedig, a szórakoztatóipar részeként, ám a kultúrtörténet berkein belül! Egyszersmind úgy, mint a jazz előképe! Tisztában van vele, hogy a monarchia-béli képviselői (így az új divatot a nép közé vivő katonazenekarok és a cigányzenekarok) nem feltétlenül az amerikai kultúra letéteményesei, hanem a közvetítői csak. (Talán egyetlen kivétel az Amerikába emigrált magyar ragtime-szerző, a fiatalon elhunyt Székely Aladár.)
Mélyre ható, alapos kutatásai eredményeként Simon 1853-ig (!!), az első színes bőrű színész, Ira Aldridge magyarországi fellépéséig tudott visszanyúlni. Aldridge Otellót játszott, természetesen, de az előadás ráadásaként „néger dalokat” dalolt. A különös előadásról nem kisebb kritikus számolt be, mint Jókai Mór!
A zenei események sorát éves bontásban dolgozta fel Simon Géza Gábor. Érdekes, hogy az évszámok 1894-től már folyamatosan sorjáznak, a századfordulót követően pedig egyre sűrűsödnek a korai ragtime-korszak különböző előadásairól, programjairól, eseményeiről szóló híradások.
Előbb a külföldi (leginkább fekete) művészek vendégszereplésének sajtóvisszhangja, majd a kottakiadás szolgált a monarchia-béli, divatos amerikai táncmuzsikák dokumentumaként. A külföldi számok magyar fordításai után hamarosan az önálló monarchia-béli szerzemények is megjelentek. A műfaj viszonylagos térhódítása pedig a hanglemezkiadás és –forgalmazás folytán teljesedett ki, már amennyire az a világháború közben lehetséges volt.
Az impozáns kötethez CD-melléklet is tartozik. A korabeli hanglemezfelvételek művészi értékeinek vizsgálatakor szintén a helyén kell kezelni a dolgokat. Nem lehet elvonatkoztatni például a lemezfelvétel száz évvel ezelőtti körülményeitől. Akkor ugyanis minden szólamot egyszerre, és – gazdasági okokból - lehetőleg elsőre kellett feljátszani! Ugyanakkor, a kezdeti időben különösen nehéz lehetett megtalálni a megfelelő ritmizálást, az előadás tökéletes képletét. Hiszen, mit lehetett várni akkor, amikor az egyik ragtime-kottán például ez a furcsa instrukció szerepelt az előadás módját illetően: „Idegesen”!?
És mégis. Ezeknek az archív felvételeknek a többsége nem feledésre ítélt, kizárólag gyűjtőknek szánt múzeumi darab. Jelentős hányaduk nem csak hogy ma is hallgatható, élvezhető, jó színvonalú produkció, hanem kifejezetten érdekesek is akadnak közöttük. Gondolok itt elsősorban a prágai füttyművész, V. Cizek 1912-ben rögzített számaira, vagy a lemez záró darabjára, Julius Lenzberg Hungarian rag című szerzeményére, 1915-ből. (Nem véletlen, hogy ez utóbbit Vukán György is lemezre játszotta, igaz, jóval később: 1992-ben.)
Lehet agyonhallgatni Simon könyvének a megjelenését, lehet nem venni tudomást róla. Egyet nem lehet csak: meg nem történtté tenni az abban leírtakat, ami nem más, mint a monarchia-béli jazz, azaz nem kis részben a magyar előtörténete.
(Pytheas Budapest)