Nem tehetek mást, de nem is akarok másként cselekedni ezúttal. Ez az album annyira jó, mit jó, zseniális, fontos, kihagyhatatlan, vagyis szögezzük le mindjárt a kezdet kezdetén, hogy ezen alkotás kihagyása a míves muzsikák rajongói számára több mint hiba, sokkal több, s hogy mennyire megbocsájthatatlan, abban nem kívánok állást foglalni, lévén jómagam büszkén birtokolom a szóban forgó csodacédét.

De ki is ez a Tony Grey?

A ködös Newcastle-ben látta meg a napvilágot 1975-ben zeneszerető család sarjaként, s mikor tizenévesen minden szabadidejét a basszusgitározás töltötte ki, a mosolygós fiút ismerők biztosak voltak abban, ebből a gyerekből bizony zenész lesz, akárki meglássa. Tinédzserként maga John McLaughlin is látta játszani őt, s a Mester nagy jövőt jósolt a több mint szorgalmas basszerosnak (ennek a dicséretnek-biztatásnak a későbbiekben lesz jelentősége, mint arra még visszatérünk).

Aligha kell mondani, hogy ekkora tehetség a világ leghíresebb jazz iskolájába, a bostoni Berklee-be került, ahol 2001-ben végzett, méghozzá dicsérettel. És elkezdett játszani, méghozzá a legnagyobbakkal: koncertezett többek között Wayne Shorter-rel, Dennis Chambers-szel, Gary Husband-del, Mike Stern-nel, Branford Marsalis-szal, Russel Ferrante-vel, Brian Blade-del, Zakier Hussain-nel. És természetesen McLaughlin is invitálta a kivételes képességű zenészt, aki immáron felnőttként örömmel mondott igent ifjúkori biztatójának. Kettejük együttműködését számtalan fellépésen megcsodálhatta a szerencsés közönség, de McLaughlin legutóbbi, Industrial Zen című albumán bárki megcsodálhatja a közös munka kivételesen ízes gyümölcsét.

Bemutatkozó albumát 2005-ben készítette el Tony barátunk, s olyan varázslatos 58 percet nyújtott át a nagyérdeműnek s az utókornak, hogy az csak a legtehetségesebbek sajátossága. Valódi, hamisítatlan fusion-t kap a fogyasztó: jazz, electronika, folk, ethno, world music keveredik ebben a különleges nedűben, melyet egyhuzamban vagy kortyolgatva egyaránt élvezhetünk.

Micsoda mennyei ízvilág! A nyitó Awaken címének megfelelően alaposan észhez térít bennünket, gyanútlan hallgatót. Lebilincselő basszusszólóval kezdődik a kompozíció, amely a muzsikustársak belépésével csak fokozza a rabul ejtő gyönyört. A Dil Chahata Hai elején ismét a főszereplő adja meg az alaphangulatot, amit aztán hihetetlen érzékenységgel fokoz a gárda. A White Woods modern alapjaira olyan örömzenét produkálnak a zenészek, hogy ekkor már szemernyi kétsége sem marad a hallgatónak, ezúttal bizony kivételes anyagot van szerencséje megismerni. Minden dalon sorban végigmehetnénk, mindegyiknél elidőzhetnénk hosszú sorokig, mit sorokig, valamennyi szerzeményről novellát lehetne (és kellene!) írni. Mi most maradjunk annyiban, hogy a My Way Your Way-ben a basszus és a gitár együttes játéka, a Suryasta-ban a lélekemelő keleti ének, a Free Fall-ban a virtuóz basszus, a Lullaby For Life-ban a magával ragadó hangulat a leginkább felejthetetlen. Hangsúlyoznám a leginkább szót, ugyanis ezen a páratlan albumon annyi titok lappang, hogy minél többször hallgatjuk, annál több birtokába jutunk.

El ne felejtsük megemlíteni Kenwood Dennard, Chris Farr (dob), David Fiuczynski és Prasanna (gitár), Romain Collin és Oli Rockberger (zongora), Gilard Ronin és Walter Smith III (szaxofon) nevét. Ők nagyon jól tudják régóta azt, amit ezen album megismerése után egyre többen vallanak majd: Tony Grey napjaink egyik legfontosabb basszusgitárosa. Édes Istenem, még csak 34 éves a fickó!

Isten éltessen sokáig, Te Kivételes Zseni!