Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

GAMBALE DONATI FIERABRACCI Made in Australia

Nincs abban semmi túlzás, ha szupertriónak nevezzük eme kivételes formációt, sőt, tulajdonképpen a lehető legnagyobb mértékletességről tanúbizonyságot téve csupán nevén neveztük a dolgokat. Frank Gambale, Virgil Donati, Ricc Fierabracci – a névsor, mely önmagáért beszél. 

Frank Gambale - mint minden jó muzsikus - különben is nagyon élvezi a triózenélést, az elmúlt években több mint féltucatnyi lemezen hallhattuk ilyetén megmozdulásait. De hát mit is várjon az ember napjaink egyik legfontosabb jazzgitárosától?

Virgil Donati sem akármilyen figura. Vérprofi session dobos, a leglegleg kategória szimpatikus szereplője. Számtalan gitárvirtuóz mellett megfordult már - pl. Steve Vai nagy barátja -, de saját társulatának (On The Virg) anyaga is különleges fúziós csemege. A nagyközönség leginkább az ex-Dream Theater-tag Derek Sherinian Planet X formációjából ismeri, de jómagam korántsem tartom fontosnak azt a formációt.

Ricc Fierabracci néhány éve lett világszerte ismert basszusgitáros, éppen Gambale mesternek köszönhetően. Mostanság ő az egyik legizgalmasabb bőgős a fusion varázslatos világában.

Az album címe szinte mindent elárul, lévén mindhárom egyéniség a kenguruk földjéről származik, stílszerűen egy melbourn-i szállodában adott koncertjük legszebb pillanatait rögzíti az album.

Ha berakja az ember a lejátszóba a cédét, semmilyen meglepetés nem éri. Azt kapja, amit vár. Csúcsprodukciót. Ez a három fickó először játszik együtt, de nagyságukhoz méltóan annyira együtt lélegeznek, mintha évtizedek óta egy csapatot alkotnának. Gambale és Donati kompozíciókat adnak elő, kivétel nélkül nagyszerű dalokat szólaltatnak meg. Teljesen felesleges részletezni az elhangzó kilenc nótát, egytől egyik mesterekhez illő darabok. Természetesen Frank barátunk viszi a prímet, játéka mint mindig, ezúttal is magával ragadó. Legalább harminc lemezen hallottam már gitározni, de még mindig elvarázsol ez a pali. A félelmetes technikai tudás olyan ötletességgel, játékossággal társul, amely újra és újra magával ragadja az embert.

Fierabracci is parádés, beleborzong a hallgató a masszív és szellemes játékába, Donati pedig, hát igen, maradjunk annyiban piszkosul dögösen üt.

Cseppet sem mellékes szempont, hogy a lemez úgy szól, mint az atom. Amikor véget ér a több mint hetven perces csoda, akkor az embernek ártatlan fia először hallgat, szótlanul maga elé mered, majd ismét megnyomja a play gombot. Elképesztő album, az egyik legjobb fúziós trió, amit volt szerencsém megismerni. Kötelező darab - és ebben sincs semmi túlzás, sőt, szerényen fogalmaztam, nagyon szerényen.

(szilágyi)