Mindig is szenzációs zenészekkel vette körbe magát, ám most alighanem gazdag pályafutása legerősebb gárdáját hozta össze: Doug Aldrich napjaink egyik legleg rockgitárhőse, Reb Beach egyszerűen nagyszerű, a régi társ Tommy Aldridge fantasztikus, Marco Mendoza pedig maga a rock. Hiába, Mr. Coverdale-nél jobban senki sem tudja, az utolsó dalnak kell a legjobban szólnia. A vérprofi nagyágyúkkal piszkosul gyilkos műsorral hengerelt világszerte. A hatalmas siker egyértelmű volt, amelynek köszönhetően, érthetően, egyre nagyobb várakozás előzte meg az új stúdióalbumot. Azt az anyagot, melyen az időközben távozott Aldridge helyett Chris Frazier ül a bőrök mögött és a fiatal Uriah Duffy bőgözik.
Lőn világosság, dörrenhet a motyó.
Dörren is, szó se róla. A névhez méltóan szól a lemez, dübörög a banda, gördülnek a vaskos dallamok, repeszt a legendás torok. Nagyszerű kezdés, hasonlóan erős folytatás, egyenletesen magas színvonal, parádés befejezés. Gond egy szál se. Rendkívül egységes anyag, egyetlen üresjárat, halovány pillanat nélkül. Nem lehet belekötni. Bivaly hard rock egy bivaly albumon.
Mégis marad némi hiányérzet. Tulajdonképpen nem is jelentős, csupán egy picinyke, gyakorlatilag szóra sem érdemes – lenne, ha nem szeretnénk ennyire ezt a csapatot.
Hiányoznak az igazán nagy dalok. Mondottam volt, hibátlan darabok sorakoznak a cédén, ám a régi nagy szerzeményekhez, ahhoz a közel húszhoz hasonló örökzöld – hát, igen, azt hiába keresi az embernek Whitesnake-rajongó fia.
De hát ez csak széljegyzet, melyet amúgy is apróbetűvel szedtünk. A lényeg, hogy a Legnagyobb Kígyó még mindig erős és szépséges. Coverdale mester pedig barázdált arcán csibészes mosollyal kérdi kacagva a trónkövetelőktől: no mi van, srácok?