A nyitó Pangaea Rising rögvest ámulatba ejti a gyanútlan hallgatót. Olyan kellemes és szép dallamvezetés fogad bennünket, hogy szinte észrevétlenül ellazulunk. Az akusztikus gitár hangjai, az andalító basszus, a könnyed és játékos fafúvósok mind lenyűgözőek, hogy aztán egy kicsit begyorsuljon az ütem, érzéki szaxofon szóljon hozzánk, majd ismét vissza a virtuóz akusztikus gitárhoz, minden olyan szép és jó, ez maga a harmónia, húúú de gyönyörű.
A Takatikata Blues Prasanna kántálásával kezd, majd rockosan folytatódik, a szaxi fordítja jazzbe, majd hirtelen swingbe csúszunk, hogy aztán az elektromos gitár már jazzrockban köszöntsön bennünket. Mit mondjak, nem semmi.
A Satyam 10 perce maga a varázslat. Shalini fantasztikusan énekel, ehhez kapcsolódik a főszereplő danolászása, csodálatos lírai dal.
A Raga Bop is magával ragadó: az akusztikus gitár lenyűgöző virtuozitását a basszusgitározás magasiskolája követi, lélegzetvisszafojtva figyel az ember.
A The Grapevine sem lóg ki a sorból, ez a 8 perces ballada gyönyörű jazzes gitározással ejt rabul minket, majd begyorsul középtempóra, remek szaxofonjáték emeli az amúgy is egekben lévő színvonalat, hát, igen, előfordul, hogy újra és újra elakad az ember ártatlan fiának a lélegzete.
Indiai hatású gitárral indul a Dharma, középtempós szerzemény, egyszerűen szép.
Az Uncensored kapcsán már kezdenek elfogyni a jelzősszerkezeteim. Olyan dögös basszus adja az alapokat, hogy beleborzongunk, a szaxi megint csak csúcs, akár az egész nóta.
A Bliss Factor rövid intro után rockos basszer bevezetővel, ismét női énekkel szögez a fotelba, nincs mit mondanom, mert mi újat körmölhetnék ide ilyen csodáról?
Azt azért még lefirkantom, hogy a Kalyani Connection: záró 9 perce szívhez szólóan finom akusztikus gitárral és zongorával kezdődik, lágyan, mint a szellő, a gitár is nyújtottan, finoman száll, közben akusztikus gitár is belengi a levegőt, annyira bensőséges, annyira lélekhez szóló, annyira finom, hogy…
Páratlan anyag. Szívet melengető, lelket felemelő. Életem végéig elkísér.