Ahogyan a Képzelt Város sem volt az, természetesen! (Akire a VHK odafigyel, arra alighanem nekünk is érdemes!) Amit produkáltak, nem volt több és nem volt kevesebb, mint egyszerre zúzós és elszállós, minden momentumában izgalmas, elektronikus csellóval megtámogatott (nem instrumentális) gitárzene! Most ők találtak meg, nem kicsit, legközelebb én fogom keresni a velük való találkozást!
Lujó egykori hírhedt csapata, a Kretens mára hard rock bandává nőtte ki magát. Az alkalomra való tekintettel eljátszották a VHK-gitáros egyik régi szerzeményét is, átmenetileg visszaváltozva vérbeli punk-zenekarrá! Ütöttek is, mint a jól karbantartott toronyóra, a továbbiakban azonban a Tankcsapda illetve a Lord kistestvéreként mutatkoztak. A közösségi oldalra stílszerűen felcuccolt Sámándalt hiába vártunk. Mért jó kb. a huszonharmadik epigonnak lenni? Ha egyszer ezt elmagyarázná nekem valaki, lehet hogy megérteném, de akkor sem biztos, hogy elfogadnám. A brutális feldolgozásban elnyomott Gyertyafény-keringő azonban leforrázott rendesen a végén!
És következtek a jövőre 40 éves Vágtázó Halottkémek – totális telt ház előtt, a Dürer nagytermében! Már-már emlékeztetett a szitu arra a napra, amikor (VHK-koncerten természetesen) az utolsó cseppig kiittuk az Almássy-téri Szabadidőközpont összes büféjének az összes sörét! Ezzel együtt visszaköszönt az is, amit a nyári Parkos koncert létszám-béli fogadtatásáról írtam.
Ezek után a banda is kitett magáért – mi egyebet tehetett volna? A sejtelmes, hosszan kivezetett intrók felfokozták a kíváncsiságot olyannyira, hogy az minden bizonnyal ki fog tartani a kerek évforduló éve után is! Megrendített aztán egy nóta, amelyik távolról az Európa Kiadó Popzene című klasszikusára emlékeztetett, alaposan VHK-sítva persze! A Mi történt pedig akkora intenzitással dörrent, mintha más nem is létezne a VHK univerzumában! Mindent vitt, de nem sokáig! A Halló Mindenségben olykor földön túli hangokat hallhattunk, mindent elsöprő tempóban futtatva. A Micsoda táj konkrét szépségeiről alighanem szegény Boli mesélhetne legtöbbet... és itt elfogytak a szavaim. A Pótolhatatlan halhatatlanság azonban a gondolatsor folytatására kényszerített. A szám hatása alól a közönség sem tudta kivonni magát többé! (Nem mintha bármelyik időpillanatban azt akarta volna.) „Tombolj!!” - érkezett az üzenet a színpadról, a ritkán játszott Végzetes szerelem indíttatása által. Nem maradt el a következmény, hiszen szemmel láthatóan sokan várták ezt a nótát, amit hosszú idő után megkaptak végre!
Végtére pedig? Érkezett egy meglepetés-vendég, aki 1990-ben volt az együttes gitárosa: Balázsfalvi Gábor, vele a Hunok csatája, mégpedig mindent és mindenkit elsöprő-elsodró verzióban! A ráadásra azonban nem maradt idő, sajnos. Szomorú voltam, de boldog is.
És másnap. Akkor azon kaptam magam, hogy mind egy szálig elmúltak a hét közben belém állt, belém ivódott görcsök, így ismét frissen, optimistán tekintek bele a rám váró reménytelenségbe! Efféle élet-kiteljesítő, csodával határos érzést eddig csakis és kizárólag a VHK volt képes előidézni bennem, pedig nem tegnapelőtt éltem át az első koncertélményemet. Netán elfogult lennék Grandpierre Attila zenekarával? Ezek után – vállaltan igen! Ez volt most, és elképzelni sem tudom, mi lesz velük, velem, velünk jövőre?