Hogy mennyiben marad az, illetve mennyire osztható meg másokkal, és ha igen, kikkel lehetséges, számomra majdhogynem megválaszolhatatlan kérdés. Erősen szöveg-centrikusnak vélem a lemezanyagot, de nem értem/érzem minden dal gondolati ívét, csapongásait egyik képről a másikra. Mintha masszív álomvilágban élne a csapat, ahol jobb-rosszabb verssorok közlése egyaránt megengedhető. Példa az előbbire: „az ajkadon lóhere nedve virul”, utóbbira: „Ízlelj szét és kacsints át / Szagolj meg egy pacsirtát” - ugyanabból a számból idézve. A „Ragaszthatatlanná áll majd össze a kép” pedig Trabant rá- vagy után-gondolásnak tűnik. Ha hallgatod vele a muzsikát, biztosabban érzékelni fogod!
Sebaj, legalább könnyen beazonosítható a terep, amelyet együtt járunk be éppen: a XXI. század magyar undergroundja gitárokkal, trombita-effektekkel és női énekkel erősítve. A Gátnál tűszárás-pontosságú helyét mégsem vagyok képes megjelölni egy virtuális zenei térképen. Talán az a fajta muzsika, amelyet egy igazán romlatlan közönségréteg képes szívből befogadni: a gimnazistákra és köreikre gondolok, közülük is a nyitottabb lelkű egyedekre! Mondom ezt mindennemű pejoratív felhang nélkül.
Olyan érzésem van, hogy azért olyan A Gátnál amilyen, mert tart attól, hogy éber létben (más típusú szövegekkel) szénné égnének a magyar valóság pokoltüzében. Nem kizárt, hogy épp ez az a tényező, ami miatt eszük ágában sincs felébredni.