Ma 2018. december 11. kedd, Árpád napja van

Beleröhögni az élet pofájába (CimbaliBand, Szimpla Kert, február 4.)

Megmosolyogtatónak tűnt (első olvasatra legalábbis) egy nagyjából 80 fős helyszínen tartandó bulit „kiemelt jelentőségűnek” látni a sajtóinfóban - ahhoz képest, hogy januárban valósággal kiverni kellett a csapatot a Művészetek Palotájából, korábbi fontos főszerepléseikről nem beszélve! Ám, ha az ő szemszögükből nézzük a történetet, merőben mást látunk. Történetesen azt, hogy a CimbaliBand egy ekkora horderejű koncertet is tökre komolyan vesz – akkor is, ha nem kizárólagosan önzetlen szempontok mentén szerveződött a történet.

 Sokan tudják: február 3. Balázs-nap! (A kapcsolódó népszokások felvázolásától ezúttal eltekintek.) Annak másnapjára talán csak-csak sikerül kipihenni a névnap fáradalmait – gondolhatták Unger Balázsék. A biztonság kedvéért két vendéget hívtak: a Fabula Rasa szaxofonosát, a koncert első pillanatától az utolsóig a színpadon ragadt Cserta Balázst, valamint a digeridoo-t megszólaltató Latorczai Balázst! A Szimpla nívós hangtechnikája „belövését” követően kezdődhetett – a zenekarvezető, cimbalomtulajdonos Unger Balázs szavaival élve - a „Balázsolás-varázsolás”! És jól mondta, mert tényleg az lett belőle! Jókedvű, lendületes, ugyanakkor zeneileg is izgalmas és mozgalmas, magas hőfokon izzó élvezetes előadás.

A tempós instrumentális intró még az összehangolódás főpróbája volt. A saját dalok hosszú sorát az eddigi utolsó, Vidámpark című CimbaliBand-lemezen található Dúdal nyitotta. Jól jellemzi a buli egészét, hogy a rá következő Úton vagyunk című nóta közben már a legkevésbé sem volt februárian fagyos a hangulat az egyébként nyitott légterű Szimpla Kertben sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren! A nem kevésbé vérpezsdítő Vár ránk a világ-ot követően érkezett hozzánk Latorczai Balázs az említett ausztrál eredetű hangszerével. A többé-kevésbé (inkább többé) improvizatív szám eszenciája nagyjából ilyesmi volt: hogyan szólna ausztrál őserdőben egy francia sanzon magyarul, tősgyökeres magyar zenekar kíséretében? Természetesen az ilyenkor „kötelező” cimbalom-digeridoo „párbeszéd” sem maradt el. És lehetett fokozni a fokozhatatlant, az addig történteket.

A CimbaliBand első, nemzetközi vizeket is meghullámoztató sikere, a tűz-pattogású Oppadirida virtuóz, egyszersmind közönségénekeltetős slágere következett, amely – úgy érzékeltem az első sorokban - mindenkit magával ragadott: nemigen hallottam ekkora létszámú nézősereget ennyire aktívan részt venni hasonló akcióban, ami egyértelműen a zenekar érdeme! A Boda Gellért karakteres hegedű-játékával fűszerezett Én az éjjel után az a dal jött, ami számomra a február negyedikét leginkább jellemezte: a hétköznapokra általában vonatkoztatott Hullámvasút című, amely magába sűrített minden faszságot, ami épp aznap esett meg velem. A nap végére – átmenetileg - vesztésre álltam, ám megfogadtam: csak azért is beleröhögök az Élet pofájába, mégpedig közvetlen közelről! Nos, pontosan ez a dal hiányzott az ebbéli elhatározásom megerősítéséhez! És ha nem kellett volna a télikabátomat a kezemben fognom, isten bizony, táncra perdítem volna a feleségemet –  a koncert forgatagában elnézve őt, nem kellett volna unszolnom!

Kellett hát kis fellélegzés, de milyen! Az egyszerre lírai, ugyanakkor rendkívül (faj)súlyos Túl a vízen! Döbbenet. Oldását a „kalotaszegi hajnali találkozása a budapesti turistával”, magyarán a Hello Turiszt képezte. Eredetileg Emil.ruleZ! ugye. Mit mondjak, kicsit viccesen hangzott abban a romkocsmában, amit nemzetközi útikalauzok kiemelten (és megérdemelten) ajánlanak a lazítani Budapesten szándékozó külföldi fiataloknak – nem csak a házi fügepálinkája miatt! Igen, egyfajta bája, de legalább akkora kockázata van a nóta feldolgozásának. A CibaliBand, velük Cserta Balázs azonban a legmesszebbmenőkig gondoskodott arról, hogy az a legkevésbé se legyen giccsbe hajló! Az egyik nagy-nagy kedvencemet, az instrumentális Selyemcsárdást a roma folk ihlette Habiszti Gusztiba oltva hallhattam viszont ezúttal, miközben a virtuozitás már-már cirkuszi produkcióba hajlott. A csárdás visszatérő motívumát ugyanis Unger Balázs bekötött szemmel játszotta cimbalmon – mondanom sem kell: káprázatosan!

Meg is sértődtem volna, ha elmarad a Kiscsillag-nóta: a Ha én lennék a szerelmed széki legényessel egybevarrt feldolgozása, de azt is elővezette a banda, hálistennek és hála nekik! Jelezte ugyan Unger Balázs, hogy „ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké”, mégis viszketett a talpam, ám mit tehettem volna a szűk helyen? Két viszonylag új saját szerzeményt követően jött az elsők egyike, az Igénytelen dal – akkora kedvvel és elánnal elővezetve, mintha először hallanánk azt! Majd a kötelező ráadás-blokk...

Mit mondjak ezek után, megvolt-e a „kis” nagykoncert úgy, ahogyan azt megígérték? Hát hogy a vérbe' ne lett volna meg, akárhonnan nézzük! Egyszerűen észbontó és szédületes volt ez a naptárhoz képest másnapi (és a legkevésbé sem másnapos) Bali-buli!

Fotó: Szimpla

- olasz -