Ma 2019. május 20. hétfő, Bernát, Felícia napja van

Beleröhögni az élet pofájába (CimbaliBand, Szimpla Kert, február 4.)

Megmosolyogtatónak tűnt (első olvasatra legalábbis) egy nagyjából 80 fős helyszínen tartandó bulit „kiemelt jelentőségűnek” látni a sajtóinfóban - ahhoz képest, hogy januárban valósággal kiverni kellett a csapatot a Művészetek Palotájából, korábbi fontos főszerepléseikről nem beszélve! Ám, ha az ő szemszögükből nézzük a történetet, merőben mást látunk. Történetesen azt, hogy a CimbaliBand egy ekkora horderejű koncertet is tökre komolyan vesz – akkor is, ha nem kizárólagosan önzetlen szempontok mentén szerveződött a történet.

 Sokan tudják: február 3. Balázs-nap! (A kapcsolódó népszokások felvázolásától ezúttal eltekintek.) Annak másnapjára talán csak-csak sikerül kipihenni a névnap fáradalmait – gondolhatták Unger Balázsék. A biztonság kedvéért két vendéget hívtak: a Fabula Rasa szaxofonosát, a koncert első pillanatától az utolsóig a színpadon ragadt Cserta Balázst, valamint a digeridoo-t megszólaltató Latorczai Balázst! A Szimpla nívós hangtechnikája „belövését” követően kezdődhetett – a zenekarvezető, cimbalomtulajdonos Unger Balázs szavaival élve - a „Balázsolás-varázsolás”! És jól mondta, mert tényleg az lett belőle! Jókedvű, lendületes, ugyanakkor zeneileg is izgalmas és mozgalmas, magas hőfokon izzó élvezetes előadás.

A tempós instrumentális intró még az összehangolódás főpróbája volt. A saját dalok hosszú sorát az eddigi utolsó, Vidámpark című CimbaliBand-lemezen található Dúdal nyitotta. Jól jellemzi a buli egészét, hogy a rá következő Úton vagyunk című nóta közben már a legkevésbé sem volt februárian fagyos a hangulat az egyébként nyitott légterű Szimpla Kertben sem a színpadon, sem pedig a nézőtéren! A nem kevésbé vérpezsdítő Vár ránk a világ-ot követően érkezett hozzánk Latorczai Balázs az említett ausztrál eredetű hangszerével. A többé-kevésbé (inkább többé) improvizatív szám eszenciája nagyjából ilyesmi volt: hogyan szólna ausztrál őserdőben egy francia sanzon magyarul, tősgyökeres magyar zenekar kíséretében? Természetesen az ilyenkor „kötelező” cimbalom-digeridoo „párbeszéd” sem maradt el. És lehetett fokozni a fokozhatatlant, az addig történteket.

A CimbaliBand első, nemzetközi vizeket is meghullámoztató sikere, a tűz-pattogású Oppadirida virtuóz, egyszersmind közönségénekeltetős slágere következett, amely – úgy érzékeltem az első sorokban - mindenkit magával ragadott: nemigen hallottam ekkora létszámú nézősereget ennyire aktívan részt venni hasonló akcióban, ami egyértelműen a zenekar érdeme! A Boda Gellért karakteres hegedű-játékával fűszerezett Én az éjjel után az a dal jött, ami számomra a február negyedikét leginkább jellemezte: a hétköznapokra általában vonatkoztatott Hullámvasút című, amely magába sűrített minden faszságot, ami épp aznap esett meg velem. A nap végére – átmenetileg - vesztésre álltam, ám megfogadtam: csak azért is beleröhögök az Élet pofájába, mégpedig közvetlen közelről! Nos, pontosan ez a dal hiányzott az ebbéli elhatározásom megerősítéséhez! És ha nem kellett volna a télikabátomat a kezemben fognom, isten bizony, táncra perdítem volna a feleségemet –  a koncert forgatagában elnézve őt, nem kellett volna unszolnom!

Kellett hát kis fellélegzés, de milyen! Az egyszerre lírai, ugyanakkor rendkívül (faj)súlyos Túl a vízen! Döbbenet. Oldását a „kalotaszegi hajnali találkozása a budapesti turistával”, magyarán a Hello Turiszt képezte. Eredetileg Emil.ruleZ! ugye. Mit mondjak, kicsit viccesen hangzott abban a romkocsmában, amit nemzetközi útikalauzok kiemelten (és megérdemelten) ajánlanak a lazítani Budapesten szándékozó külföldi fiataloknak – nem csak a házi fügepálinkája miatt! Igen, egyfajta bája, de legalább akkora kockázata van a nóta feldolgozásának. A CibaliBand, velük Cserta Balázs azonban a legmesszebbmenőkig gondoskodott arról, hogy az a legkevésbé se legyen giccsbe hajló! Az egyik nagy-nagy kedvencemet, az instrumentális Selyemcsárdást a roma folk ihlette Habiszti Gusztiba oltva hallhattam viszont ezúttal, miközben a virtuozitás már-már cirkuszi produkcióba hajlott. A csárdás visszatérő motívumát ugyanis Unger Balázs bekötött szemmel játszotta cimbalmon – mondanom sem kell: káprázatosan!

Meg is sértődtem volna, ha elmarad a Kiscsillag-nóta: a Ha én lennék a szerelmed széki legényessel egybevarrt feldolgozása, de azt is elővezette a banda, hálistennek és hála nekik! Jelezte ugyan Unger Balázs, hogy „ez a tánc a legényeké, nem a házas embereké”, mégis viszketett a talpam, ám mit tehettem volna a szűk helyen? Két viszonylag új saját szerzeményt követően jött az elsők egyike, az Igénytelen dal – akkora kedvvel és elánnal elővezetve, mintha először hallanánk azt! Majd a kötelező ráadás-blokk...

Mit mondjak ezek után, megvolt-e a „kis” nagykoncert úgy, ahogyan azt megígérték? Hát hogy a vérbe' ne lett volna meg, akárhonnan nézzük! Egyszerűen észbontó és szédületes volt ez a naptárhoz képest másnapi (és a legkevésbé sem másnapos) Bali-buli!

Fotó: Szimpla

- olasz -