Ma 2017. október 18. szerda, Lukács napja van

Megkoronázva a VHK első 40 éve (Barba Negra Track, június 5.)

Volt idő, amikor nem láttam esélyt ennek a kerek évfordulónak a megünneplésére. Beértem volna egy szimpla búcsúkoncerttel – akkor. A Mindenség Ura azonban úgy döntött, hogy ennek az ünnepnek el kell érkeznie! Nem is dönthetett mostanra másként, hiszen tavaly kihirdette az első fokú ítéletét. Lehetett tudni, hogy nagyon készülnek a srácok, de hogy ez lesz a valaha volt legjobb bulijuk, álmomban sem gondoltam volna, de hát jelen voltam, mindent láttam és hallottam: megcselekedték! Ennyit mintegy előzetes összefoglalásképp. A dolgok hogyan-létéről később.

40 év egy zenekarban… Vannak, akiknek az életből sem jut ennyi. Időszerű lenne  meghatározni a zenekar jelentőségét, rávilágítva a mérföldköveikre, amelyek az útjukat övezték. Mégsem teszem, hiszen akad egy hiánypótló, erre az alkalomra időzített kiadvány, amelyik a leghitelesebben foglalja össze mindezt. A 2012-ben forgatott dokumentumfilmjük ugyanis DVD-n rögzült végre, mindenki számára hozzáférhetővé válva. A címe: „VHK – akik Móresre tanították a Halált!” Hamarosan olvashattok e kiadványról is a portálon.

Most azonban a koncert jelen idejéről fogtok. Verőfény! Mi juthatott volna más (VHK számcím, természetesen) az eszembe a Barba Negra Track elé való érkezésemkor. Bejutva örömmel konstatáltam, hogy tavaly óta a helyszín szűkebb lett, ám praktikusan kihasználtabbá vált. (Néhány pultos viszont – az efféle telt házas bulikon - beállhatna még a szomjas népség gyorsabb kiszolgálása érdekében, de ennél nagyobb bajunk sose legyen. A magyar ember tűr: a paprikás krumpli nem robban.)

Előzenekarként a tavalyelőtt újjáéledt Sexepil funkcionált. A majdnem hasonló korú (1982-ben alakult) banda – valljuk be – mérsékelt tetszést aratott a zömmel VHK-ra gyúró közönség előtt, hiszen merőben más stílust képviselnek. Arra leginkább a kilencvenes évek elején volt fogékony a szakma, hiszen külföldön is megjelentek az aktuális lemezeik, sőt az éppen a Sugarcubes frontján küzdő Björk 1992-es európai turnéja előzenekaraként működtek közre. Tavaly (2014-ben) – számomra legalábbis váratlanul - előrukkoltak a Your Scream Is Music címet viselő lemezükkel. Nem az én kompetenciám megítélni, jól tették-e ezt vagy sem, annál is inkább, mert az általuk képviselt zenei világ nem az, amit a magaménak érezhetek. Mégis szurkolok nekik, hogy ez a kellő alapossággal kimunkált, Sinéad O'Connorra hajazó énekesnővel „súlyosbított”, egyszerre pre- és poszt britpop, underground poprock találja meg az értő és hálás közönségét.

Hosszú átállás következett utánuk, amit a Barba Negra Trackes (22 órai) időkorlát miatt nem kevés (később kiderült: felesleges) aggodalommal figyeltem. Kiderült, hogy nem a Vágtázó Halottkémek, hanem az Ébrendálmodók Rituális Színház számára készítették elő a színpadot: akár a régi időben! Kísérteties figurák lepték el a deszkákat, hogy aztán komótos táncmozdulatokkal „kibábozódjanak”, megszabadulva jelmezük jelentős hányadától. Mindez VHK-muzsikára zajlott természetesen, Szónusz (alias Soós Lajos) élő hegedűjátékával felturbózva. A látványos performance mindegy negyedórán át folyt (ha jól érzékeltem), lassú átmenettel - színházból zenekarba.

És végre a VHK, csak azért, hogy felrobbanjon a színpad! 40 év minden tapasztalata és energiája gyűlt össze egyetlen, feledhetetlen, szavakkal nehezen visszaadható, intenzív, a világon egyedülálló „sámán-punk” koncertbe sűrítve!

Az elemi erő a szokásos instrumentális intróban is benne volt, de az első (meglepetés-)számtól leesett az állam. Ez ugyanis nem volt más, mint az élőben rég hallott Botrányos probléma: a trágárkodás paródiája. A nóta, amit minden VHK-fan ismer. A ravaszul csalogató szám a VHK-világba. Elő merték venni képzeld, „bazmeg, bazmeg”! Mit elővették: előrontottak vele! Attila átmenetileg a régire emlékeztető kék köntösében vezérelte a csapatot, akik ugyanúgy ösztönből, mint a többiek, akik nagyon-nagyon összeszedetten tartottak vele. Már ekkor lehetett érezni, hogy rendkívüli esemény részesei lehetünk, minden tekintetben. Az újabb keletű nóták aztán ugyanakkorát rúgtak rajtunk, mint a régiek. Az ellenállhatatlan rohammal megharcolt Hunok csatája például mindjárt az elsők között, bebiztosítva, hogy a küzdőtéren is elszabaduljon a kizárólagosan a VHK-bulikon megnyíló mennyei pokol.

A zenekar energiatöltete mindvégig (túlzás nélkül) mintegy ötszöröse volt a korábbi VHK-koncertekhez képest. Egy „átlagos” zenekaréhoz képest pedig ezerszeres! Grandpierre Attila sajátos éneke, utánozhatatlan tánca, a hangszeres muzsikusok nagybetűs EGYÉNISÉGE ismeretében badarság átlagos zenekarként beszélni róluk. (Nem mintha bárki ezt tenné – aki ismeri őket.) Ők a humán tudatmódosító tényező, telis-teli homo sapiens és homo ludens típusú energiabombákkal! (Messze nem rólam szól ez az írás, kivételesen elárulom, miféle – nem várt – hatással volt rám ez a buli. Mindenféle okoknál fogva nem kevéssel éjfél után sikerült ágyba keverednem, reggel mégis annyira pihenten ébredtem, mint amennyire az utóbbi hetekben sohasem.)

A sajátosan megkapó szépségű Micsoda táj, a fokozhatatlan intenzitással elnyomott Mi történt után a Halló Mindenség dörrent, amely felszabadító tömegpszichózist indított el. De hát ezt akartuk meg- és átélni újra, ezért járunk VHK-koncertekre, hiszen ezt az érzést csakis és kizárólag itt kaphatjuk meg, sehol máshol a világon, mi több: az univerzumban sem! Hiszen maga a VHK egy külön világ, saját univerzum, amelynek részesévé lenni bármilyen formában nem kevesebb, mint a kiválasztottak dicsősége.

Újabb meglepetés érkezett odafentről: a lemezcím-adó Óriás tér, amelyet hosszan cikázó magasfeszültség töltött meg, nem kis áramerősséggel. Csakúgy mint a további dalokat. Egyszer csak sámándob is megszólalt a színpadon. És, vágtáztunk egy kiadósat persze, jócskán az éjszakába nyúlva. A Pótolhatatlan halhatatlanság nem volt egyéb, mint a zenekar és a tömeg sokadszor megismételt egymásra találása. Az egyszerre lírai és vad Végzetes szerelem első akkordjai pedig már a búcsú jeleit vetítették elő. „Tombolj!” - hangzott a felhívás a színpadról, amiben nem volt hiba idelenn. És, ahogyan a hosszan levezetett szám, úgy a teljes koncert is hibátlanra sikerült. A legeslegjobb VHK-buli kerekedett ki az egészből, amit valaha láttam, pedig végigéltem néhányat, elhihetitek!

Úgy hírlik, ez volt a basszusgitáros Mestyán Ádám utolsó fellépése a VHK-ban. De, ki a megmondhatója annak, hogy mit hoz neki és nekünk a következő negyven év?

Fotó: Ficsor Márton

olasz