Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

Írültek háza (Firkin, Alestorm, Flogging Molly - Barba Negra Track, 2015. július 19.)

Átmenetileg persze, de tény: a címben jelölt intézetté vált a Barba Negra Track szabad tere egy júliusi (vasár)nap estébe hajló verőfényes délutánján. A fotós kollégával együtt – a Barba Negrának és a Rockstarnak hála - megkaptuk a szanatóriumi (sajtó)beutalónkat, ami azért volt indokolt orvosilag, mert elhatároztuk, hogy ír-zöld színű kispárnákat rugdosunk a csepeli HÉV alá, ha nem jön össze nekünk ez a buli! De összejött!

A főszereplőket illetően különösen nagy szó, hogy ugye egyikük sem született ír banda. A Firkint jól ismerjük: honfitársaink, akik néha elcsavarognak jól a világban. Nem először járt nálunk a skót Alestorm, ahogyan az amerikai Flogging Molly sem. Ám, ha ők közösen csinálják az „ír” fesztivált, történjék rekkenő hőség (megtörtént, aligha csak az én tojásaim főttek meg miatta - serpenyő nélkül) vagy bármi, ott a helyünk megint csak!

Ilyen szintű felhozatal láttán - akarva-akaratlan - kérdések (netán: elvárások) vetődnek fel az emberben. Az enyémek a Firkint illetően: ezúttal nem az új énekes, Kovács Nemes Andor (alias Endi) teljesítménye volt a legfontosabb számomra (bár nem elhanyagolható), a kíváncsiság furdalt: lesz-e szívük kihagyni ezen a különleges estén azt a búcsúdaluk egyikévé nemesült Drunken Lullabies-t, amellyel 2002-ben a Fogging Molly robbant be a világ zenei életébe? (Feleslegesen aggódtam persze, hiszen tök jó fej, intelligens csapatnak ismerem a Firkint, és ezzel meg is adtam a választ, de találkoztam ellenpéldákkal hasonló helyzetben, hadd ne mondjam, mikor és kikkel.)

És. Az Alestormban miként debütál hazai pályán – immár a csapat tagjaként – a Wisdom nem is olyan régi gitárosa, Bodor Máté?

A kaliforniai bandánál sokkal egyszerűbb a kérdés: megfutják-e most is a saját formájukat vagy sem? (Mindkettőre volt már ugyanis magyarországi példa.) Ennyi, felesleges is tovább ragozni, hiszen mindenki a válaszokra kíváncsi.

Összességében? Nem történt kevesebb, mint hogy tripla „dinamit” robbant fel a színpadon gyorsan egymás után, amelynek következtében a közönség majd belehalt az élvezetbe!

Vegyük hát sorra a történéseket. Úgy kezdődött, hogy – hamarabb a vártnál! Aki abban a hitben érkezett, hogy negyed hétkor gyújtja be a rakétát a Firkin, bizony lemaradt a legszebb imáról, a Borfohászról, sőt talán a pálinkaivásra buzdító nótáról is! (Bizonyára ők nem is ittak aznap sem bort, sem pálinkát.) Újabb magyarra ferdített nóta következett a Firkintől, ami jól érzékeltette a csapat példaértékű hozzáállását a kivételes helyzethez. Kiderült aztán, hogy mennyi baj van (még mindig) a részeg tengerésszel (immár angol nyelven), majd kiállt elénk egy végtelenül laza Lord of the Dance is. És Endi, mégis csak. Úgy fest, megtalálja végre a helyét a bandában, és nem akarja hangilag túlvállalja magát, viszont rég kiderült róla (én azonban még nem írtam le), hogy elsőrangú előadó! Most megcsinálta velünk azt a viccet, hogy nagy ravaszul megénekeltetett minket. Az elején azt hittük, azért tette, hogy mi is hallhassuk a saját hangunkat jól, aztán kiderült: mindez nem volt más, egy újabb nóta furmányos felvezetése, remek teljesítménnyel a frontembertől! Természetesen a „hangszeresek” is hozzátették azt a hatalmas tudást, ami (a még nem is olyan hosszú évek során) a Firkin védjegyévé vált. Igazából egyetlen baj volt a koncerttel: a nekik jutott kevés játékidő, de ez minden előzenekar problémája szerte a világon, és a közönség azon hányadáé, akik rájuk (is) kíváncsi! De mit tehet egy házigazda, amikor két világszínvonalú produkció következik utána?

Mindjárt az Alestorm. Lecsófesztiválon éreztem magam rögtön azok után, ahogyan belecsaptak! Ám, mi mást tehetne egy olyan skót banda, amelynek egyik száma (eredeti nyelven írva) a hangzatos „Rum” címet viseli? Amelyik már másodikra elnyomta a Shipwrecked című kvázi örökzöldet (amely ír folk-metál körökben biztosan az), és amelynek aktuális magyarországi koncertjén csak egy lassú nóta kellett ahhoz, hogy felhangozzék a „Máté, Máté” buzdítás, a tagsági viszonyát tekintve legfiatalabb Bodor Máté tiszteletére? Nyilván, némi terhet levett honfitársunk válláról az a tény, hogy nem kifejezetten, gitár-centrikus banda az Alestorm (inkább a szinti és az énekes srác kezei között meg-megszólalt gitárszinti dominált), de amikor kellett, Máté igenis odatette magát, és egyenrangú társként állt helyt a csapatban! Számos, ivásra buzdító nótát követően a Captan Morgans Revenge zárta a tempós, mi több: fergeteges koncertet.

Az est zárásaként pedig a vérbeli ír kaliforniai, Dave King (énekes, gitáros) várva várt Flogging Mollyja lépett színpadra. És olyan hatalmas murit csaptak, amit nem kielemezni, hanem csakis átélni volt érdemes! A dolog érdekessége, hogy nem a végén, hanem az első harmadában hangzott fel a jellegzetesen varázslatos bendzsófutam, hogy aztán rákeményíthessenek a többiek az alkesz-nemzedékek himnuszává vált Drunken Lullabies című nótában! Ahogyan ennek előtte, úgy utána is beleadott a társaság apait-anyait, ha lehet, annál is többet. Képesek voltak folyamatosan fokozni hangulatilag mindazt, amit addig fokozhatatlannak hittünk. (Nem maradt el persze a boldog lelkek, értsd: a szerencsés kiválasztottak tánca sem a színpadon, az utolsó nótában.) Akkor most ez nagyon jó, vagy kibaszott jó buli volt? Szerintetek? És a három együtt?

Oké, tűzijáték mégsem kellett volna ezek után, de néhány firkin Guinness sört igazán kigördíthettek volna a szervezők - ingyen mérve szét a tartalmát görgetés közben - a jónépnek, a mindent elsöprő, őrületes ír zenei áradat nyomán!

 
olasz