Ma 2017. május 24. szerda, Eszter napja van

Schuster Lóránt: Kaptafa

„A rockzene örök és elpusztíthatatlan.” Csakúgy, mint a korszakos mondás – egyben e kötet – szerzője, főszereplője. Megtörhetetlen személyisége, amelyet az elkötelezettség, a munkába vetett hit, az erő, a makacsságig vitt kitartás, a következetesség, a nyers és kíméletlen őszinteség jellemez (önmagával szemben épp úgy, mint közvetlen környezetével szemben), nem csak a rockerek számára szolgálhat példaként életszemlélet, életfelfogás tekintetében. Mégis, minden valószínűség szerint a rockerek lesznek a legkíváncsibbak a dolgok mikéntjére, holott Schuster Lóri történetei bőségesen tartalmaznak általános, bárki számára tanulsággal szolgáló jegyeket.

A családi indíttatás mindenkinél alapvetés-szinten determinál, beszabályoz, és ha kell (most kell) megmagyaráz. Lóri esetében sincs ez másként, mint bárki másnál. Önéletrajzi könyve első fejezeteiből kiderül (egyebek mellett), hogy honnan eredeztethető a műveltsége, a széles látóköre, a politikai alapállása és az átlagot messze meghaladó probléma-megoldó képessége. Ami persze egy dolog (pontosabban: azok összessége). A másik tényező az ő életcélja és lételeme: a zenekar, hívják azt Gesarolnak vagy P. Mobilnak éppenséggel.

Jó-e az, ha egyelten cél érdekében ráteszi az egész életét valaki? Én, aki a lehető legteljesebb egyensúlyra törekedtem világéletemben, azt a biztos választ adom erre a kérdésre: nem tudom! Ismerek természetesen embereket, akik élete és munkássága végső soron alapvetés: Simon Géza Gábort, aki a magyar jazz kutatása végett áldozott be mindent. Benkó Sándort, aki a dixieland, és Schuster Lórántot, aki a magyar rock érdekében cselekedte meg ugyanezt. Ők mindhárman, a mai napig hitelesek tudtak maradni a vállalásukban. (Jól tudom: Benkó Sándor sajnos, már nincs közöttünk.) A rockban még valaki van, aki sosem vesztette el a hitelességét az időben. Ő Török Ádám. (Örülök, hogy nem csak én gondolom ugyanígy.) A Kaptafa azonban természetesen a Schusteré.

A könyve pedig messze túlmutat az átlagos önéletrajzokon azzal együtt, hogy a „Kocsmai beszélgetések Rozsonits Tamással” alcím annyiban nem felel meg a valóságnak, hogy nyoma sincs a párbeszédnek. Nyilván ez volt az elsődleges munkamódszer, de a szerzők monológgá gyúrták át mindezt. És így jártunk jól, több szempontból is.

Nem kell kisebb vagyont áldozni a könyvért (egy átlagfizuból is kispórolható), és nem kell több tíz oldalt átnyalni annak érdekében, hogy valamilyen magvas, bármelyikünk számára fontos gondolatra leljen az olvasó. Olyan szinten tömörített és tanulságos a szöveg, hogy e tulajdonsága a valaha íródott legjobb magyar rock-könyvek sorába emeli ezt a munkát. Nem csak azért, mert megmutatja a mindenkori zenei piac döntéshozóival szembeni lehetséges és alkalmazott taktikákat. Nem csak azért, mert példákat ad a váratlan helyzetek lereagálására. Nem csak azért, mert kőkeményen és őszintén írja le, miként viszonyult Lóri a zenekara egyes tagjaihoz és a pályatársakhoz, amelyből sértődések, sőt viharok (netán bírósági perek is) fakadhatnak. (A könyv egyetlen hibája, hogy olyan muzsikusokról is szót ejt, akikkel felszínes maradt a kapcsolata. Ez talán felesleges.) Nem csak azért, mert kendőzetlenül, mégis pengeéles logikával, okosan vall a magánéletéről épp úgy, mint a betegségéről, de nem a bulvárlapok színvonalán (amivel képes a Blikket is basztatni – aki jelen volt a könyv első budapesti sajtótájékoztatóján, tudja, miről beszélek).

Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a P. Mobilnak immár két évre előre megírt tervei vannak. Mégis, az egyetlen alapvetés ebben a kontextusban: EMBERNEK MARADNI mindig, a legnehezebb (politikai és személyi) körülmények között. Hogy lehessen felnézni valakire a rockerek táborában, akit történetesen Schuster Lórántnak hívnak.

olasz