Mert. Csakis és kizárólag olyan formációk kaptak rajta helyet, akik hozzátenni voltak képesek a Quimby-feelinghez, nem pedig elvenni belőle, és nem a nevezett zenekar hátára állva próbálnának kiemelkedni az ismeretlenség homályából. Szó sincs Ilyesmiről, hálistennek!
Létezik egy különösen üdítő kivétel, a Tudósoké. dr Máriás csapata ugyanis ürügyként használta fel a Quimby egyik legnagyobb slágerét, a Bordély Boogie-t önálló alkotás létrehozására (Bordély Boogie Nights lett belőle így), Tövisházi Ambrus vendég „bárzongorista” hathatós segítségével. Két mondatot emelek ide a Tudósok világra szóló győzelmi jelentéséből: „Karcsit felvették közmunkásnak!” és: „a Bordély Boogie a legjobb gyógyszer a világon”. (Utóbbi megállapítás kormánypárti politikus szájából is hihetően hangozna.) Nem mondom ez után, hogy elképzelhetitek a folytatást, hiszen az minden képzeletet felülmúl, hanem csak annyit, hogy hallgassátok meg feltétlenül (a többivel együtt), hiszen ez a CD első száma!
A Tudósok alapállását leszámítva leszámítva tulajdonképp két felfogás érvényesül a feldolgozások megvalósításának mikéntjét illetően. Az egyik azt a vonulatot képviseli, amelyik akar és képes hozzátenni – egyetlen esetben sem keveset – a választott dalhoz. A másik csapat gyakorlatilag nem csinál semmi különöset, „csupán” beemeli a Quimby-nótát a saját repertoárba, a maga zeneiségére, a saját képére formálva azt – ami voltaképp majdnem ugyanaz, mint az előbbi. Ennek okán úgy döntöttem, hogy nem választom szét a kettőt. Annál is inkább, mert magam sem vagyok minden esetben biztos abban, hogy hol húzódik a határvonal a kettő között.
Neveket akartok és szám-címeket? Megkapjátok természetesen (mind a tizenhatot azért ne várjátok), de készüljetek fel meglepetésekre. Csík Zenekar által feldolgozott Quimby-dalt például ne keressetek, mert olyan itt nincs.
Számíthattok viszont Kiss Tibi nemzetközi hobbi-zenekara, a Braindogs szinte hiánytalan létszámú felvonulására – különféle formációkban. Igen, Ian Siegal és Ripoff Raskolnikov is beszállt! Előbbi a Nice Day bluesos gyökerét ásta elő nem kevés melóval, Ripoff pedig a Turning to the Blue-t vezette elő olyan természetességgel, mintha az a saját koncertje egyik húzó nótája lenne. (Lehetne.) Frenk – egyszemélyes zenekarként - a Béla húsországban című dalt dolgozta fel olyasféle hangulatot kölcsönözve neki, mintha épp a Budapest Bár élén állna.
„Saját nóta” lett a Haverom a JJ Cale is, mégpedig Ferenczi György és a Rackajam tette magáévá. A „legquimbysebb” megszólalás nálam a Hiperkarma-féle Aranykoré. A Romengo az Autó a szerpentinen-t tálalta nekünk roma aromával. El tudjátok képzelni a Viharon túl, szélcsenden innen című balladát női énekkel – bájosan és hitelesen? Nos, a Blahaluisiana azt pontosan így csinálta meg! Külön öröm a „zenei állatkert” „kétfarkú kutyája”, vagyis a Zuboly újbóli előugrása immár hanghordozón is (Amit kergetek).
Legyen most elég ennyi a kiemelésből, de ismételten hangsúlyozom: ez a lemez azon ritka tribute-produktumok egyike, amelyiknek nincs gyenge pontja!
Ennek fényében nézve mit mutat a Quimby „tükre”? Káprázatos koloritokat a zenében. Meglepő, máig felfedezésre váró (a sokadik meghallgatást követően is új felismerést hozni tudó) gondolatiságot, mélységeket a szövegekben.
No és azt is: valahogy így kell válni – ha félistenné nem is, de (nehezen) követendő példává - a jelen és a jövő zenész-nemzedéke számára, ahogyan a Quimby tette és teszi azt.