A magyar világzene legértékesebb alkotásai 3.: HeavyMéta 93 (Szerzői kiadás)

A magyar világzene legértékesebb alkotásai 2. Kolinda: Szerelem 1977-1997 (Magyar Narancs)

Magyar világzenei cikksorozat kezdődött.

Ha valaki pár évvel ezelőtt állítja, hogy létezik a szó szoros értelmében vett világzene Csehországban, mégpedig világszínvonalon, hát körberöhögöm az illető összes fejét. 

Szirtes Edina „Mókus” Tao-lemezének ismertetése elképzelhetetlen (számomra legalábbis) szellemi elődje, Gryllus Dániel 1988-ban „bakeliten” napvilágot látott majdnem egyszemélyes albuma, A teljesség felé említése nélkül.

Forgatok néha ezt-azt a fejemben, de már négy éve megvalósult egy olyan kombináció, amire gondolni sem mertem: a zsoltár-énekek és a progresszív rock fúziója. Naná, hogy magyar találmány! 

Hét évvel ezelőtt megjelent egy album, egy alkalmi formáció muzsikájával, s ne szépítsük meg az emlékeket, szóval rendesen padlóra küldött az anyag. Megfogott, megrázott és úgy eldobott, mint egy nemzeti hősként tisztelt japán szumóbajnok.

Napjaink egyik legtehetségesebb és legizgalmasabb billentyűse az a még mindig csak harmincas éveiben járó fiatalember, aki alig húszesztendősen már előrukkolt egy klasszikus jazzalbummal, néhány évvel később pedig már az angol csodadobos, Simon Phillips együttesét erősítette.

Átkozottul jó basszusgitáros ez a fickó, vastagon a legjobbak között a helye. Mike Keneally bandájából lehetne ismerős, de mivel ő sem az a kimondott megasztár magyarhonban, így aztán maradjunk annyiban: kéretik megjegyezni Bryan Beller nevét.

Tony Grey Moving-ján ismertem meg az indiai gitárost, aztán amikor újra hallottam sajátos játékát az Aka Moon egyébiránt zseniális Guitars lemezén, már biztos voltam benne, ha törik, ha szakad, ettől a palitól kell nekem anyag (egyelőre hallgatnivalóban gondolkodom…).