A magyar jazzkutatás koronázatlan királyának és széles látókörű, szakavatott társainak most a filmgyártás és -forgalmazás birodalma is behódolt.

Az Örök és elpusztíthatatlan pedig nem kevesebb, mint a magyar rockzene egyik, könyv formátumban összegzett alapvetése, vagyis ebben a minőségében kötelező olvasmány!

Tudtátok, hogy létezik egy felettébb jelentős zenei fesztiválunk, amelyik egykorú a Szigettel?

A Riff portálon eddig megjelent írások – stílustól függetlenül - a minőségi zenére fókuszálnak, a zenét magát állítva a központba. Ezúttal kivételt teszünk annyiban, hogy bár ez a könyvkritika is a zenéről szól, mégis kicsit más módon: minőség-centrikusan ugyan, de a muzsikát közvetve érintve, ráadásul a múltban merülve el. 

Törvényszerű, sőt kivédhetetlen, csalódást hozó koncertekbe futni bele olykor. Ahogyan egy kedvencednek is lehet rossz napja, de azt megbocsátod neki, további esélyeket adva számára. A legtöbb az átlagos buli, természetesen. És persze rengeteg olyan, ami feldob. Néhány pedig kifejezetten feltölt, több napra elegendő energiával látva el. 

A több évtizedes múltra visszatekintő, máig népszerű bandák nemigen törekszenek új produktumokkal megörvendeztetni a közönségüket. (Tisztelet a ritka kivételnek.) 

Mini, Skorpió, Dinamit, P. Mobil. A bandák, amelyek soráról az átlagos (korú) rocker kapásból levágja, hogy mi a közös bennük: a magasan képzett (és legalább annyira magasan jegyzett) „Hammond-hívő” billentyűs, Papp Gyula fordult meg mindegyikben. 

Az utóbbi években örvendetesen növekszik a bio-diszkográfiák száma. Ráadásul az ún. könnyűzene speciális területét, a jazzt célozzák. A legjobb az egészben, hogy azokat többnyire a legavatottabb magyar szakember, Simon Géza Gábor jegyzi, ahogyan ezúttal is.

Be kell vallanom, a Döncivel való ismeretségünk egyoldalú maradt, holott alakulhatott volna másként. Rajtam múlott, a bűnös én vagyok. Most – holtában vagyok kénytelen kiengesztelni őt (amennyiben ez lehetséges egyáltalán) könyve recenzálásával.