A Riff portálon eddig megjelent írások – stílustól függetlenül - a minőségi zenére fókuszálnak, a zenét magát állítva a központba. Ezúttal kivételt teszünk annyiban, hogy bár ez a könyvkritika is a zenéről szól, mégis kicsit más módon: minőség-centrikusan ugyan, de a muzsikát közvetve érintve, ráadásul a múltban merülve el. 

Törvényszerű, sőt kivédhetetlen, csalódást hozó koncertekbe futni bele olykor. Ahogyan egy kedvencednek is lehet rossz napja, de azt megbocsátod neki, további esélyeket adva számára. A legtöbb az átlagos buli, természetesen. És persze rengeteg olyan, ami feldob. Néhány pedig kifejezetten feltölt, több napra elegendő energiával látva el. 

A több évtizedes múltra visszatekintő, máig népszerű bandák nemigen törekszenek új produktumokkal megörvendeztetni a közönségüket. (Tisztelet a ritka kivételnek.) 

Mini, Skorpió, Dinamit, P. Mobil. A bandák, amelyek soráról az átlagos (korú) rocker kapásból levágja, hogy mi a közös bennük: a magasan képzett (és legalább annyira magasan jegyzett) „Hammond-hívő” billentyűs, Papp Gyula fordult meg mindegyikben. 

Az utóbbi években örvendetesen növekszik a bio-diszkográfiák száma. Ráadásul az ún. könnyűzene speciális területét, a jazzt célozzák. A legjobb az egészben, hogy azokat többnyire a legavatottabb magyar szakember, Simon Géza Gábor jegyzi, ahogyan ezúttal is.

Be kell vallanom, a Döncivel való ismeretségünk egyoldalú maradt, holott alakulhatott volna másként. Rajtam múlott, a bűnös én vagyok. Most – holtában vagyok kénytelen kiengesztelni őt (amennyiben ez lehetséges egyáltalán) könyve recenzálásával.

A téma aligha vetekszik egyetlen orvostudományi konferencia köz-hasznával és jelentőségével sem, de a fontosságához aligha férhet kétség. Egy szűk réteg számára, amelynek bármiféle köze van a jazzhez, nem közömbös a dolog, sőt. A „szakma” pedig elkényeztetettnek érezheti magát, hiszen ezt megelőzően 16 évvel ezelőtt volt hasonló konferencia, de ez az első ilyen rendezvény, amelynek előadásai megjelenhettek könyv formájában.

25 év… Az ember életében az igazi felnőttkor kezdete, a zenekari létben pedig ritka hosszú idő, amit nem csak érdemes, de kell is megünnepelni. 

„A rockzene örök és elpusztíthatatlan.” Csakúgy, mint a korszakos mondás – egyben e kötet – szerzője, főszereplője.