Ma 2017. augusztus 22. kedd, Menyhért napja van

Miklós Lukács, Larry Grenadier, Eric Harland: Cimbalom Unlimited

Határokat feszegetni: fontos, sőt szükséges művelet! Tévedés ne essék: nem valamely politikai nézetemet kívánom kifejteni (nincs is olyanom), bármiféle országhatár-kérdést megvitatandó. Beérem a természetes élethelyzetből, valamint a muzsikusi létből adódó kérdéskörrel, előbbivel éppen csak, érintőlegesen foglalkozva.

A saját képességeink határainak feszegetése (amelynek időszaka többnyire a kamaszkor) azért lényeges, hogy megismerhessük a saját korlátainkat általa. (Akkor is, ha a kockázatok mellékhatásaként nem egyszer borítjuk ki a szüleinket, akik – jó esetben – képesek kezelni a helyzetet.)

A másik kérdéssor lényegesen összetettebb: hol húzódnak a zene határai? Ennek feszegetésével sem kevesen próbálkoztak már, több-kevesebb sikerrel. Nem sokkal egyszerűbb a történet, ha mindezt egyetlen hangszerre, például a cimbalomra próbálja leszűkíteni valaki. (Jelesül Lukács Miklós, hadd előlegezzem meg a minősítését: kitűnően!)

Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki efféle feladatra vállalkozzon? Világszínvonalú hangszeres tudás? Igen. Alapkövetelmény, ám ide mégsem elegendő. (Ahhoz talán, hogy egy Bécsi Filharmonikusok-szintű zenekarba bekerülhessen az illető zeneművész.) Nélkülözhetetlen „kellék” a hatalmas ambíció, az elhivatottság, a kreativitás, a permanens kísérletező kedv. Olyan készségek, amelyekkel csakis a „kiválasztottak” rendelkeznek.

Meggyőződésem, hogy Lukács Miklós az áldott kevesek egyike! Aligha véletlen, hogy ő Eötvös Péter cimbalomra írott műveinek szólistája, mint ahogyan az sem, hogy a jazz nagy öregjévé érett szaxofonos, Charles Lloyd együttesének teljes jogú tagjává vált. A mondat előbbi kitétele Lukács kortárs-zene iránti elkötelezettségére kíván utalni, utóbbi viszont közvetlen kapcsolatba hozható a kritika tárgyát képező lemezzel, hiszen partnereit a Lloyddal való együttműködés kapcsán ismerhette meg, és választhatta „útitársaknak” olyan ismeretlen területre, amelynek lehetséges megközelítési irányát maga jelölte ki. (Lévén valamennyi szám a saját szerzeménye – zömében újak.) A chicagói Peter Margasak egyébként remek írásban foglalta össze Lukács Miklós életét munkásságát a CD belső lapjain. A szöveg magyar fordításban is olvasható.

Ami pedig a muzsikát illeti: meghatározó jellemzője Lukács Miklós kortárs zenén alapuló, számtalan egyéb elemmel dúsított egyéni stílusa, a cimbalom „hangterjedelmét” az üveghangoktól az „esőkopogásig” tágítva. Grenadier nagybőgő-soundja felénk szokatlanul szigorúnak számít. Játékmódja jobban közelít a Lukácséhoz, mint ahhoz a jazz szabadságát virgoncan élvező Harlandéhoz, aki a dobok megszólaltatásáért felel. Összességében számtalan olyan előremutató tényezővel találkozhatunk, amelyet – ha nagyon megkergetnének a ház körül – én progresszív jazznek neveznék.

Részleteiben – röviden: a nyitó darab, a fergeteges, de változatos, a címével önmagáért beszélő Balkan Winds rögvest hallatlan virtuozitást csal ki az előadókból, akik persze hibátlanul teszik hozzá, amit kérnek tőlük. A Lullaby for an Unborn Child felkavaróan fájdalmas szépsége egyfajta ellenpontként funkcionál. A Peacock Dance esetében az aktualitását emelném ki, ha merném. Komolyra fordítva: a darab pergően pompázatos sokszínűségében valóban van valami pávatollakra emlékeztető kavalkád. A Dawn Song? Lassú, méltóságteljes, mégis igen-igen megkapó. Kiköveteli magánnak hallgatója elmélyült figyelmét. A Somewhere… intrója tévedhetetlenül győz meg arról, hogy miért lett Larry Grenadier világhírű jaaz-bőgős. Mindez persze közel sem az összessége a számon belüli történéseknek, hiszen mindegyik muzsikus főszerepet kap – ez alkalommal is. Az Act 3-ban pedig a cimbalom kezd be alaposan, félelmetes tempót diktálva az amerikaiaknak a szám első felében, amelyet hallgatóként lekövetni is majdhogynem művészet. Az összetettsége okán számomra az album egyik legkedvesebb száma. És a mágikusan fényló Aura-ról mit mondjak? Nos: hallgassátok csak nyitott szívvel és lélekkel. Egy másik dimenzióba tévedtetek? Na és, legalább itt is jártatok! Az indiai hatásokat tükröző Sunrise in Chennai olyannyira egzotikus, hogy kételkedsz néha, hogy valóban cimbalmot hallasz-e vagy sem. (Pedig igen.) Az élőben felvett, a lemezanyagot záró, furcsa, de játékos című R.I.EP-ről csak annyit: méltó a nemrég eltávozott író, Esterházy Páter emlékéhez.

Amennyiben alkalma nyílik a világnak arra, hogy megismernie ezt a muzsikát, a munka osztályrésze nem lehet más, mint határtalan elismerés.

Kicsit az alkotók szempontjából kísérelve meg közelíteni rá, úgy gondolom, kevés felemelőbb érzés létezhet annál, mint alkotni valamit a múlékony idő ellenében.

olasz