Klasszikus értelemben vett ritmushangszer egy szál sem, vágod? Na, innen szép nyerni! És ez nem minden.
Hiszen, ami a muzsikát illeti: az mindenféle hatásokat (folk, pop, ambient stb.) magába olvasztó kortárs – feloldva a jazz játékosságában és szabadságában. Erdmann nem diktátor-típus (hiába emlékeztet a neve az aktuális török szultánéra): hagyja érvényesülni a kollégáit is, motiválja, inspirálja őket annak érdekében, hogy maximálisan azt a munkát végezzék el, amit ő szeretne. (Imádott, nem pedig – ázsiai értelemben vett - kedves vezető lenne a hazai civil életben, mondjuk egy vállalkozás élén.) Ezzel együtt dominancia mindvégig egyértelműen az ötletgazda (zenekarvezető) szaxofonosé, aki a szerzeményei előadásához, az elképzelései megvalósításához viszonylag sokáig keresett partnereket, míg rátalált Théo Ceccaldi hegedűs-brácsásra és Jim Hart vibrafonosra.
A zenéjük - képletesen szólva nem egyéb, mint virtuális kötéltánc. Itt bizony a stílusok között és a trió tagjainak szerepvállalása között egyaránt egyensúlyozni kell, méghozzá védőháló nélkül! És, hol merész, magabiztos és gyors elindulásnak, hol pedig egy-egy kisebb megingásnak lehetünk fültanúi. Zuhanásra azonban hiába várunk kárörvendve, mert az ebben a „cirkuszban” nincs műsoron!
Az előbbi kitételt illetően még tán a sorrendiség is stimmel, a lemezanyag elején legalábbis vitán felül! Az első szám (nem írok címet, minek) belső arányai tökéletesek: kiegyensúlyozottságot és erőt egyaránt sugallnak. A következő darab is veretes munka, ám ezúttal egyértelműen a zenekarvezető szárnyaló dominanciájával. Aztán kissé visszaveszik a tempót, miközben a másik két hangszer is ki-kiragyog, nagy örömünkre. Az összes szál elvarrottságában itt ugyan nem vagyok biztos, de az esetlegességtől igen távol állnak a történések.
A negyedik szám a hangszeres játék rövid, de lendületes és spontán egymásba gabalyodása. A következő: valóságos lubickolás a saját közegükben, miközben lelki szemeink elé delfinek tánca vetül. A műsor közepe egyfajta pihenés és pihentetés – ám az aktív kikapcsolódás jegyében. (A vibrafonszóló vibrálása már-már cimbalomjátékot idéz.)
A „második félidőben” hallható muzsika megközelítőleg tükörképe az elsőének. A „kötéltánc” pedig – kis idő múltán - szerencsésen ér a végpontjára, megérdemelt sikert aratva a soha nem látott (hallott), máshol elő nem adott produkcióval.
Ez a muzsika nagyon nem az egynyári, könnyen emészthető fajtából való. Egyedisége (és látszólagos furcsaságai?) okán maximális nyitottságot igényel a befogadó részéről. A jó hírem az, hogy a ráfordított figyelem teljes mértékben megtérül!
A magam részéről őszintén bízom a trió működésének eredményes folytatásában, mindannyiunk (úgy a muzsikusok, mint a potenciális közönségük) érdekében.