Amíg érvényeset képesek alkotni azok a zenészek, akik Szabadossal játszhattak és/vagy virtuálisan vagy valóságosan a közelségébe kerülhettek, vélhetően nem fog változni ez a helyzet. Ahogyan a hallgatói réteg korlátozott száma sem, de itt jön „képbe” az érték-teremtés és -megőrzés fontossága. Ez az, ami a legkevésbé sem elhanyagolható tényező, sőt! Igen, lényegében erről van szó, tehát helyben vagyunk.

Szabados György szellemi örököseinek száma a fentiek ellenére nem kevés, ám a hangszerét (a zongorát) tekintve a követői közül – ahogyan ezen a lemezborítón írják – Stevan Kovacs Tickmayer feltétlenül az élmezőnybe tartozik. Felteszem, Szabados magyarkanizsai útjainak egyik felfedezettje ő, ahogyan a soron következő generációt képviselő dobos és ütőhangszeres Miklós Szilveszter is, valahol.

A csapatot összefogó fúvós, Grencsó István pedig megalkuvást nem tűrő képviselője a hazai zenei életnek. Munkássága: olykor elsőre meghökkentő, mégis őt igazoló választásai minimum tanulmányt érdemelne. (A magam részéről könyvben reménykedem – talán valakinek kedve támad egyszer megírni – hírek és értesülések nélkül.)

A Trió Kontraszt lemezanyagán 2017. áll a kiadás dátumaként, de 2016. nyarán rögzítették. (Nem mintha különösebb jelentősége lenne: rész-információ csupán.) Ami sokkal fontosabb infó ennél: egy Grencsó-Tickmayer darab, valamint a záró szám kivétel, amely közös kompozíció, Stevan Kovacs Tickmayer szerzeményeit hallhatjuk. (A zongora-centrikus darabokban nem kevés a preparált hangszerből kicsalt hangok száma.) A trió további tagjainak nem okoz gondot az alkalmazkodás. Annál is inkább, mert Grencsó és Tickmayer 1990-ben duó LP-t jelentetett meg Chamber Music címmel, Miklós Szilveszter pedig Grencsó „rendes” zenekarának a tagja. Nagyon együtt vannak tehát, nagyon értik egymást, hiszen közös zenei nyelvet beszélnek.

A dionüszoszi hangszikráktól az elmúlás csendjéig – ez a lemez címe magyarul, ami - véleményem szerint – koncept-alkotásra vall. Valamiféle folyamat zenei kifejezését sejteti. Talán a felnőtt emberi lét fordulópontjait vagy nagy kérdéseiét?

Mindenesetre nyitó darab, a bravúros Elakadozós remekül kódolja a free jazz nyelvére egy borkedvelő fiatalember mulatságos botladozásait (útban hazafelé), miközben a hallgatóság tudtára adja: itt kérem a legkevésbé sem egy átlagos képességű zenekarra van dolga. A Trió Kontraszt nem kispályások kis csapata, hanem kivételes képességű muzsikusok gyülekezete! Külön dicséretet érdemel az, ahogyan összefogja Miklós Szilveszter az elképesztő dob-játékával ezt a nem könnyű számot, amiben aztán van minden, mint a mesében!

Nem megyek végig pontról pontra a szerzemények összességén. Mazsolázom  inkább. Például a Quasi da lontano-ban Grencsó sejtelmes-rejtelmes basszus klarinét-játékára hívom fel kedves olvasóim figyelmét. Aztán a De Ira szabálytalan pörgésére, majd azt ezt levezető gyönyörűséges fuvola-zongora duóra. Az Emlékirat sokszínűségére. (Más ennyi ötletből minimum öt számot csinált volna.) A Sirató múltidéző, mélységes szomorúságára.

Miért ragozzam tovább: itt az újabb Grencsó-remekmű! Ennyi.

Szabados György szelleme pedig – a Trió Kontraszt lemezét hallgatva – elégedetten mosolyog, bár ha Nagymaroson tenné testi valójában otthon, a Nap utcában.