Lionel egyetlen szám kivételével mindegyikben szerepel (koncertfelvételről lévén szó), mégsem mindenkor hangsúlyos a jelenléte. De amikor „ott van”, akkor aztán nagyon! Ennyiféle gitár-hangszínt talán nem is hallottam még egyetlen lemezen, sőt három másikon sem, együttvéve. Egészen elképesztő! Mégis. Azaz: mégsem.
Nem afromagyar lemezanyag lett a Pannon Blue: tulajdonképp nem vegyül a játéka a Triad-éval. Csak olyasféleképp, mintha egy mai Szindbád egyik kedves ételébe (legyen például gyöngytyúk-leves) afrikai chillit (állítólag így írják) merne szórni egy rakoncátlan kukta. Ezúttal mintha nem a nevét és sokszínű játékát, hanem az áldását adta volna inkább Bacsó Kristófék munkájára.
Arra a munkára, amit végső soron a szaxofonos zenekarvezető és országos cimborája, Oláh Tzumo Árpád zongorista hozott össze, Juhász Márton dobossal kiegészülve. Ők hárman is képesek persze a változatosságra, mi több: stílusbravúrokra, de a lételemük a mainstream jazz, mégis csak. Nem állítom, hogy „elbeszélnek” egymás mellett, hiszen megvannak a megfelelő kapcsolódási pontok. Ám, hogy a lemezanyag egységes lenne, erős túlzás. A homogenitás ugyan nyomokban megmutatkozik itt-ott, ami számomra kevés ahhoz, hogy egy – kétségkívül – érdekes „kontinens-közi” kísérleten túlmutasson. Mágikus pillanatok létrejötte ellenére az igazi varázslat ezúttal elmaradt.
Amit kaptunk, az minkét fél részéről vállalható (Lionel honlapján is láthatjuk a lemezborító képét), a közönség szempontját figyelembe véve pedig különleges, egyszersmind szerethető muzsika. Ha pontozni kellene (most az egyszer megteszem, kérés nélkül), tízből hetet adnék rá.
Azt kívánom magunknak: soha rosszabbat!