Az eredeti kérdéshez visszakanyarodva: úgy vélem, valóban olyan muzsika szól, amilyennek azt a kiadó (is) mondja. Konkrétan: improvizatív kortárs! Merész állítás, annál is inkább, mert a lemezanyag első darabjai nem feltétlenül győznek meg afelől, hogy nem kottából játszanak mindent a fiúk. De kik is? Névsorolvasás következik. (Hátha valaki számára lesz ismerős muzsikus közöttük.) Anton Goudsmit – gitár, Jeroen van Vliet – zongora, Oene van Geel – brácsa és/vagy cajon, Mete Erker – szaxofon. Igen. Olyan szinten összeszedett a csapat, hogy képesek megtéveszteni a gyanútlan, vagy éppen a kevésbé figyelmes hallgatót – a félrevezetés legcsekélyebb szándéka nélkül. És ez imponálóan pozitív hozzáállás!
A második szám, az ide-oda csűrt-csavart Ornettes Clockwork vége felé azonban gyanakodni kezdesz: lehet, hogy mégis nekik van igazuk? A kétely aztán ott lappang benned továbbra is, amit a kortárs-gyökerekbe erősen kapaszkodó Polderlucht megerősít, hogy a címadó Bayachrimae (Part2) gitárjátéka elbizonytalanítson megint. Majd a rövid zongora-szóló (a Gimpy) szintúgy. És ez így megyen, szinte a lemez végéig. Mert, van egy koncertfelvétel (sorrendben tizenharmadik a tizennégy között), amelynek hatására az élő, improvizatív zene reflexből elvarázsol, ám a pillanat tört része múltán rájössz: ennek nincs (pontosabban: ennek sincs) jelentősége. Itt és most nagyságrendekkel fontosabbakká válnak a belső történések.
Vagy eltöprengsz, vagy az eszed áll meg. Esetleg leesik az állad. Nyugalmat sosem lelsz – és ez különösen szimpatikus az egész közegben.
Játék zajlik a hangokkal, játék az éberségeddel és az érzékeiddel. Kötelék, amely alapból lebilincsel, mégis felszabadít. Elmenekülni? Ugyan minek.
A külvilág közeli és távoli történései csak felzaklatnak. Jó itt nekem, neked, nekünk. Sehol ne legyen rosszabb! Eltévedt turistaként érkeztem, aztán belaktam ezt az ismeretlen „helyet”. Rájöttem: ez az, ahonnan a világért sem szeretnék hazamenni. De nem ám! Megérkeztem, új otthonra leltem, azért.