Ma 2017. december 15. péntek, Valér napja van

Estafest! Bayachrimae

A játékos hangzású zenekarnevet holland jazz-kvartett tölti meg tartalommal zongora, gitár, szaxofon, brácsa, illetve cajon felállásban. Észrevettétek? Bőgő vagy basszusgitár nincs az együttesben. Az egyetlen ütő pedig váltóhangszerként funkcionál csak. És, az új lemezük (ami összességében a harmadik) első percének muzsikája rögvest feldobja az olykor visszatérő „nagy” kérdést: jazz vagy improvizatív kortárs zene az, amit hallunk éppen?

Tovább lépve pedig – az improvizációra alapozott alkotási módszer okán - ismételten felvetné a jazz nemlétező definíciójának mibenlétét, ami az alábbiakban merül ki: jazz az, amit te annak hiszel. A személyes álláspontom szerint, legalábbis. (Lehet rajta vitatkozni, természetesen. A szakkönyveket bújva végül ezt találtam a legfrappánsabbnak.)

Az eredeti kérdéshez visszakanyarodva: úgy vélem, valóban olyan muzsika szól, amilyennek azt a kiadó (is) mondja. Konkrétan: improvizatív kortárs! Merész állítás, annál is inkább, mert a lemezanyag első darabjai nem feltétlenül győznek meg afelől, hogy nem kottából játszanak mindent a fiúk. De kik is? Névsorolvasás következik. (Hátha valaki számára lesz ismerős muzsikus közöttük.) Anton Goudsmit – gitár, Jeroen van Vliet – zongora, Oene van Geel – brácsa és/vagy cajon, Mete Erker – szaxofon. Igen. Olyan szinten összeszedett a csapat, hogy képesek megtéveszteni a gyanútlan, vagy éppen a kevésbé figyelmes hallgatót – a félrevezetés legcsekélyebb szándéka nélkül. És ez imponálóan pozitív hozzáállás!

A második szám, az ide-oda csűrt-csavart Ornettes Clockwork vége felé azonban gyanakodni kezdesz: lehet, hogy mégis nekik van igazuk? A kétely aztán ott lappang benned továbbra is, amit a kortárs-gyökerekbe erősen kapaszkodó Polderlucht megerősít, hogy a címadó Bayachrimae (Part2) gitárjátéka elbizonytalanítson megint. Majd a rövid zongora-szóló (a Gimpy) szintúgy. És ez így megyen, szinte a lemez végéig. Mert, van egy koncertfelvétel (sorrendben tizenharmadik a tizennégy között), amelynek hatására az élő, improvizatív zene reflexből elvarázsol, ám a pillanat tört része múltán rájössz: ennek nincs (pontosabban: ennek sincs) jelentősége. Itt és most nagyságrendekkel fontosabbakká válnak a belső történések.

Vagy eltöprengsz, vagy az eszed áll meg. Esetleg leesik az állad. Nyugalmat sosem lelsz – és ez különösen szimpatikus az egész közegben.

Játék zajlik a hangokkal, játék az éberségeddel és az érzékeiddel. Kötelék, amely alapból lebilincsel, mégis felszabadít. Elmenekülni? Ugyan minek.

A külvilág közeli és távoli történései csak felzaklatnak. Jó itt nekem, neked, nekünk. Sehol ne legyen rosszabb! Eltévedt turistaként érkeztem, aztán belaktam ezt az ismeretlen „helyet”. Rájöttem: ez az, ahonnan a világért sem szeretnék hazamenni. De nem ám! Megérkeztem, új otthonra leltem, azért.

olasz