Ma 2018. december 11. kedd, Árpád napja van

Gábor Gadó – Laurent Blondiau: Veil and Quintessence

Sem sámán, sem szellemidéző nem vagyok, mégis muszáj feltennem a hipotetikus kérdést: miféle zenét írna Bach, ha közöttünk élne? A részbeni választ ugyanis meghallgathatod Gadó Gáborék új CD-jén. Hihetetlennek tűnik ugye? Nos, nyilván én sem vagyok meggyőződve róla, csak azt érzem: van annyi spiritusz ebben a muzsikában, hogy el lehet játszani a fenti gondolattal. Sőt. A helyzet fokozódik, amikor a Mahler – Strauss Memorial című darabhoz érünk a lemez közepén, és igazolódni látszik a felvetés, hogy nem járunk rossz nyomon. Mégis: a barokk zene és a Bach felőli megközelítés megítélésem szerint nehezen járható út, holott Gadó Gábor nem mostanában lépett rá először.

A jelen időkben elért (kiforrott vagy kiforratlan kísérletekből származó) eredményektől ha akarnánk sem vonatkoztathatnánk el. De mért is akarnánk elvonatkoztatni, amikor az egyik főszereplő, Gadó Gábor innovatív törekvései markánsan illeszkednek ebbe a vonulatba. Példákat hadd ne soroljak, lesztek szívesek előkapni és lejátszani Gábor kéznél lévő lemezeit. Na ugye! Képzeljetek hozzá (zömmel) olyan torzított, távoli asszociációval orgonára emlékeztető gitárhangokat, amelyek alighanem feszegetni fogják azoknak a hallgatóknak az ingerküszöbét, akik esetleg most ismerkednek a Franciaországban élő magyar jazz-művésszel, hiszen a mai kütyük számos képtelenségre képesek, ám hiba lenne megriadni tőlük. Állítsuk inkább Gábor mellé Laurent Blondiau belga trombitást, aki szárnykürtön is kiválóan tolja. És csak utána hozzuk ide a barokk muzsikát.

A szintézis eredménye már az első darabban (Ombra adorata) megmutatkozik, mintegy megelőlegezve (részben legalábbis) a lemezanyag programját. A barokk muzsikára emlékeztető trombitafutamok alatt előbb orgonahangokat imitáló gitár szól, majd az „igazi”, kevesebb torzítással. Aztán némi Gadó Gáboros elhajlás jön a jazz nyelvén. Utóbbira – némi spéttel - a trombita is átvált. Végül mintegy összefoglalják az addig hallottakat. A Kempo Gadó sokszínű gitárjátékán alapul, modern trombita-hangzással fűszerezve. (Valamennyi szám egyébként Gadó Gábor-szerzemény, mintegy reprezentálva, milyen fázisban halad a művészete manapság.) A CD leghosszabb száma, a Bunan-Icon is megközelítőleg hasonló szellemben íródott (szintén bachi inspiráció nélkül), csupán az arányok módosultak valamelyest.

A lemez címadó darabja ugyancsak avantgarde frissességű törekvésekről tesz tanúbizonyságot, mégpedig a két hangszer hangjainak gyakori összefonódásával. Ez Ebéne viszont sokkal inkább a régi korok egyfajta pazar, szinte képi utánnyomása, ami a mai csúcs-technikai eszközök értő felhasználásával készült.

A már említett Mahler – Strauss Memorial nem klasszikus zenei feldolgozás, és szimfonikus zenekari hangzást sem kísérel meg imitálni. A tiszteletadás igénye azonban a befelé forduló, már-már meditatív hangulat ellenére is nyilvánvaló. A Little Protestant Jazz Song főtémája nagyon is barokkosan építkezik, ami a középrészről már nem mondható el, de hát így lett kerek egész ez a szám. Ám, a Sacre – a beszédes cím ellenére - csak nyomokban hordoz egyházzenei jegyeket. A Chanson – nagyvonalúan értékelve - a világi „párja” lehet neki. A lemezanyagot záró egyveleg pedig mintegy a protestáns korálok módján készült keretbe foglalja azt.

Hiába, no. Gyönyörű kamarajazz a Veil and Quintessence, de a legkevésbé sem tucat-termék! (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy koránt sem könnyű hallgatni való, amelyet a magam részéről teljesen kipihenten tudtam igazán élvezni és díjazni.) Mégis olyasfélét érzek a lecsengése után, mintha olyan, rég befalazott borospincébe tört volna be a napfény és a friss levegő, amelyikben – jutalmul - néhány palack óborra is rábukkanhatunk. A távoli múlt üzenete a XXI. század kiválasztottjainak.

olasz