Elsősorban korabeli újságcikkek szolgáltatják mindezt, köszönhetően a szerző saját gyűjtésének, valamint – nagyban – az Arcanum Digitális Tudománytár hathatós tevékenységének, illetve az általuk feldolgozott anyagok praktikus lekérdezési lehetőségének. Így lehet pontosan tudni, hogy mikor használták először azt a szót, aminek „jazz” a mai írásmódja. Elárulom: 1919. április 6-án, Az Estben, mégpedig a tánc vonatkozásával. (A jazzmuzsika és a tánc kapcsolatát aligha kell magyaráznom.) A sportágak közül mi másra, mint a lósportra gyakorolt közvetett hatást - névadással. (Még mindig 1919-nél tartunk a „naplóban”.)
Hamarosan (1920) a magyar színpadi szerzőket is elérte az „új őrület”. Fordítóként (sőt, humoristaként) még Karinthy Frigyest is. Alig később egyes külföldi színpadi művek magyar előadásában is megjelenik a jazz. Elkezdődik a zenekarok szerződtetése (1921) – külföldről, természetesen, hogy aztán magyar muzsikusok is tanulhassanak (akár közvetlenül) a műfaj kiváló képviselőitől.
A jazz-divatból a divatszakma sem maradhatott ki. Már 1921-ben jazzmuzsikával kísértek divatbemutatókat.
A jazz és az irodalom gyümölcsöző kapcsolata érintőlegesen korábban kezdődött, ám ebben a kötetben egy 1922-ből való jazz-verssel találkozhatunk elsőként, aztán (mintegy a lehetséges nívó érzékeltetéseként) – 1925-ből – egy Márai-költeménnyel, 1926-ból pedig Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényével. (A Nyugat az évben kezdte folytatásokban közölni.) A jelentős és a kevésbé sikerült jazz-ihletésű illetve jazz-vonatkozásokat tartalmazó irodalmi művek sora talán máig sem ért véget.
A folyamatos jazz-híradásokat és -kritikákat, (olykor a vélt vagy valós amerikai „egyeduralmát” nem kicsit árnyaló) riportokat követően (amelyek persze később sem szűntek meg) az 1926-os nagyon fontos, eddig ismeretlen jazztörténeti adalékkal szolgál: a Pesti Hírlap május 7-én megjelent egyik írásának beszédes címe, amelyre akár önálló kutatómunka lenne alapozható: „Liszt Ferenc a jazz ősapja”. Ehhez aligha szükséges magyarázatot fűzni. Ugyanebben az évben a Népszava egy német nyelvű jazz-tankönyvről (!) írt alapos ismertetőt.
A jazz hangversenyként való előadására sem kellett túl sokáig várni. Ilyenről számolt be az Esti Kurír 1928. február 2-án, megjegyezve-megjósolva, hogy „a jazz nemcsak műló divat, hanem komoly és maradandó értéket jelentő művészi irány”. Rendkívüli jelentőséggel bírnak azok az összefüggések (a klasszikus zene és természetesen a jazz vonatkozásában), amelyeket a neves karmester, Nikisch Arthur fejtett ki a Pesti Hírlap 1928. június 15-i számában. A Muzsika 1929. novemberében megjelent egyik cikke pedig alapjaiban rengeti meg a jazz „néger” eredete vélt hegemóniáját.
Ehhez képest idő kérdése volt csupán, hogy a hangosfilmek életre hívásával a jazz-filmek is megjelenjenek a mozikban. Az első jelentősebb a Paul Whitemané. Hadd tegyek mellé egy meglepőnek látszó kontrasztot: 1945. június 28-án A vidám fickó című szovjet jazzfilm (!) bemutatóját tartották…
1948. március 18-án a Magyar Nemzet még tartalmas beszámolót közölt a világ első jazzfesztiváljáról, amelyet Európa „jazz-fővárosában”, Párizsban rendeztek. Sőt. A fesztiváltól a Magyar Rádió májusban és júniusban részleteket adott le az ott készült felvételekből. Október 31-én a Szabad Nép már erősen kritizálta a Poljuska című szovjet lovassági induló „megdzsesszesítését”. Makszim Gorkij az 1950-ben megjelent Az igazi kultúra című könyvében „A kövérek muzsikája” címmel írt a jazzről, amely alapján a kor korifeusai a jazzt kulturális csökevénynek minősíthették. A dolog apró szépséghibája, hogy az írás 1928-ból való, a műfaja pedig – egyértelműen - szatíra. Ez nem más, mint nyilvánvaló abszurditás. Ahogyan az is nyilvánvaló, hogy nem ez volt az első ilyen természetű megnyilvánulás Magyarországon, és – ha jól sejtem - nem is az utolsó.
És, aki ezeket a már-már elfeledett dokumentumokat feltárta, ki lehet más, mint Simon Géza Gábor. Ez a név immár fogalom a jazz széles köreiben, és ha néhány apróbb körben mégsem, lassan, de biztosan ott is azzá válik. Ebből az értékes és gondolat-gazdag könyvéből is sokat lehet tanulni (nem csak zenei téren), mivel szerzője, az ország legszorgosabb jazzkutatója a legfrissebb felfedezéseit tárja most elénk. Emellett árnyal, aláhúz, összegez, bizonyosságot ad, vagyis folytatja a harcát a műfaj kanonizált téveszméivel, ami – a jazztörténet tudományos alapokon nyugvó megközelítéséről lévén szó, ugye – a legkevésbé sem elhanyagolható szempont.