Úgy fest, a francia jazz-élet még mindig igen élénk, és inspirálóan tud hatni az ő művészeire. Az évtizedek óta az országban élő magyar gitáros, zeneszerző Palotai Csaba is gyorsan elkészítette az új albumát.
Ez alkalommal triót hozott létre céljai megvalósításának érdekében, amely formáció – két szám erejéig, egy inkább csak tömörítésre játszó csellóssal – kvartetté bővült. A szaxofonokat az állandó alkotótárssá előlépett francia Rémi Scuito fújja, míg a dobok kezelését (csakúgy, mint a stúdiómunkákat, vagyis a megszólalás minőségének felelősségét) most Steve Agüelles vállalta fel.
Ezúttal is feszes, mégis lüktetően izgalmas alkotásnak lehetünk fültanúi. Ugyanakkor az is nyilvánvalónak látszik, hogy egy jó patikust szereztek a srácok, aki precízen kimérte, ki mennyit játsszon. Legalábbis meghatározta, hogy egyikük megnyilvánulásai se lehessenek fajsúlyosabbak a többiénél. Tévedés ne essék: ez a sajátos „kommunista” berendezkedés nem ment az együttes munka kárára. (Valaki bizonyára eljátszotta a diktátor szerepét is, hiszen másként nem igazán működik az ilyesmi, de az illető kilétére nem lehet egyértelműen következtetni a hallottakból, ha csak abból nem, hogy tudjuk: egyetlen kollektív improvizáció kivételével valamennyi szám Palotai Csaba szerzeménye.)
Összességében és általánosságban az jellemzi a lemezanyagot, hogy az egyes számokon belül jól érzékelhetőek bizonyos metrumok, egyébként pedig mindenki szabad. Azaz: free, ami persze a jazz-stílus meghatározója is egyben. És, többnyire igen-igen tömény, vagy ha úgy tetszik: áthatolhatatlanul sűrű ez a muzsika. A dallamhangszerek által megszólaltatott hangok erősen belekapaszkodnak egymás kinövéseibe. Ami azt illeti, Agüelles-nél technikásabb dobost nem egyet halottam már, ám nem tudom mi lenne, ha ő is kavargatni, nem pedig elsimítani igyekezne ezt a fortyogva pulzáló, folyamatosan változó zenei masszát. Lehet, hogy szándékosan fogja vissza magát és nem bontja ki és adja át nekünk a teljes tudását? Annyi biztos, hogy csakis ezen a módon képezhet féket és ellensúlyt a dallam-hangszeresek „hatalmi” túltengésének megóvása érdekében.
A nyitódal a szinte táncolható Karma Junction, amely a kezdeti periódusaiban nem mentes a finom zenei megoldásoktól, később – a várakozásnak megfelelően – a „helyzet fokozódik” benne. Pihenés, pihentetés, belassulás és szaxofon-dominancia a második szám legjellemzőbb tulajdonságai. Figyelni azonban itt is van mire, hiszen szinte mágnesesen vonz a mélység a hangok kötéltánca alatt. A rövid, de hatásos The Young Poet G. M. már megmutatja azt a titokzatos rengeteget, amelyről az előző bekezdésben említést tettem. A Secret of Mexico aztán ha lehet, felfokozza annak hatását. (Nem mintha eddig unatkoztunk volna.) A Brigada olyan, mintha – a tempóját megőrizve és meghaladva - az első szám eszenciáját próbálná nyújtani. Gyorsan hozzáteszem: sikerrel! A The Seventh-tel pedig folytatódik a folytatás (értsd: az első és második, illetve az ötödik és a hatodik szám viszonylatában), a fentebb ismertetettek szerint, ám érettebben és kimunkáltabban.
A Photos a kölcsönös egymásra hatások igen izgató kifejeződése. A 5 a.m. akár lírai darab is lehetne, valójában mégsem az, vagy nem csak: sokkal több annál. A V Game a friss és mozgalmas játékosság jegyében zajlik. A The Rite kvázi azt hivatott megmutatni, hogy ezek a fiúk mennyire egy húron pendülnek. (Elvonatkoztatva a hangszereik típusaitól.) A Summerset igaz, némileg belassult, hangulatilag azonban a legkevésbé sem. Hozzá képest az improvizált záró darab, a Storm in Paris a címével ellentétben kifejezetten visszafogottnak tetszik.
Ezzel együtt nem kérdés, hogy egy újabb kiváló lemezt kaptunk Palotai Csabáéktól, amelynek hallgatására érdemes rápihenni, hogy kellően odafigyelve díjazni tudjuk annak valamennyi értékeit és rejtett finomságait.
Az egyéni teljesítmények értékelését hadd fogjam rövidre – azok esetében, akikről nem szóltam. Rémi Sciuto-ról annyit, hogy ezúttal is bizonyította klasszis mivoltát a hangszerein.
A „mi fiúnk”, Palotai Csaba játéka, játékfelfogása itthon még mindig ritkaság-számba megy. Akkor is, ha nem kapta el egyik szellemi rokona, Marc Ribot (a Tom Waitstől /akivel Marc szintén dolgozott/ frissen lopott lemezcímmel visszaélve) valamennyi „gyönyörű betegségét”, de a ritkásan megnyilvánuló „egészségét” sem. Alighanem azért, mert biztos léptekkel járja a saját útját.
A CD tehát egyértelműen prémium kategóriás, felső polcos, hiszen a tartalma, a sajátos, csúcsminőségű free jazz arra predesztinálja. A srácok, akár ha a legmagasabb fokozatba kapcsoltak volna egy versenyautóban. Nyilvánvaló, ez itt komoly sportág: a nagyfiúk játéka.