Nagy tételben merném lefogadni, hogy Grencsó István a legtermékenyebb és legaktívabb jazz-zenészeink egyike, de ki merné tartani a tétet? Az állítás igazság-tartalma aligha vitatható, hiszen a kortárs zenébe hajló improvizáció annyira természetes kifejezésmódjává vált Istvánnak, akár az anyanyelvi beszéd. Ez az egyetlen tényező azonban nem elegendő ahhoz a különleges minőségű muzsikáláshoz, amelyhez a neve mindig is garanciát jelentett. Szükségesek az inspiratív partnerek bárki, még az ő számára is, de hát a jó sors rendszerint úgy alakítja a művészpályát, hogy a hasonló gondolkodású, szemléletű alkotók előbb-utóbb bevonzzák egymás társaságát. Nem történt ez másként Grencsó István és az amerikai avantgárd-free fúvós, Ken Vandermark esetében sem.

Egyéb iránt köztudott a honi jazz-berkekben, hogy Grencsó – szellemiségében, természetesen – a magyar jazz iskolateremtőjeként és jeles gondolkodóként egyaránt számon tartott Szabados György leghívebb követőinek egyike. Vandenmark példaképei hosszú sorában pedig felfedezhetjük annak az Anthony Braxtonnak a nevét, akivel Szabados duó-lemezt vett fel itthon, 1984. júliusában. Ezek ismeretében már-már spirituális, mégis törvényszerű jelenségként fogható fel a két tanítvány XXI. századi találkozása.

És, mintha csak erre a munkára gondoltak volna, olyan másfél perces kedélyes, ám intenzív impróba kezdtek a lemezanyag elején (természetesen „kétszaxis” üzemmódban), hogy az szinte hasít! A mestereik bizonyosan büszkék erre a produkcióra (is)! (Szabados György már csak „odaátról” lehet az, sajnos.)

A második, nevezetesen a címadó számban felcsatlakozott hozzájuk Grencsó „kétbőgős” formációja. Nem akárhogyan: első körben éppen Benkő Róbert és Hock Ernő lüktető játékával kezdődően. A fuvolával (Grencsó) és szaxofonnal előkészített, felfokozott tempójú főtémához vezető útra Kovács Tickmayer István zongorajátéka segített rátalálni, Miklós Szilveszter impulzív dobolása kíséretében.

Arról pedig, hogy Vandermarkra mekkora hatással van Grencsó legénysége, Kovács és Benkő segítségével győződhetünk meg a Bunch (Fürt) című rövid, spontán darabban.

A lemezen hallható első Vandermark-szerzemény a Curtain. Már-már versenyszerű intenzitása, összeszedett spontaneitása, érettsége a teljes csapat érdeme olyannyira, hogy igazságtalan lenne bárkit is kiemelni. A Csak te hallhatod… mintha az ellenpólusa vagy esetleg hangulati levezetése lenne az előbbi darabnak. Olyan belassult zaj-zene szerűséget élvezhetünk általa, amely garantáltan meghálálja az odafigyelést. A Himnusz születésnapodra című Grencsó-szám törékeny és felemelő, megnyugtató és felkavaró egyszerre. A másik Vandermark-kompozíció (Running Fence) feltehetően képzőművészeti ihletettségű, ennek megfelelően változatos és sokszínű, amely ezen okok miatt nem kicsit gyönyörködtet. Egyébként az előadása szintén igazi csapatmunka. A formáció erejét és nagyszerűségét azután két improvizáció is megmutatja.

A záró szám, az addig hallottaktól eltérő ihletettségű Let Thy Will Be Done (Legyen meg a te akaratod) lassú tempójú, méltóságteljes hangulatú kollektív meditáció, amely vallási meggyőződéstől függetlenül, vagy épp annak hiányában minden hallgatót magával ragad. Ezzel együtt bátran kijelenthető, hogy ez a nemzetközi együttműködés folytatásért kiált!

Ami pedig a CD kapcsolt részét illeti: a booklet (a „kötelező” zenész-fotók mellett, persze) Németh Zsolt remekbe szabott tanulmányát tartalmazza a két művész eddigi munkásságáról és e közös lemezanyagról. Tömör, pontos és alapos az írás olyannyira, hogy például Grencsó Monk-lemezét is említi benne a szerző, holott az egy kicsi (ám jazz-történeti szempontból legkevésbé sem jelentéktelen) kiadónál látott napvilágot, alacsony példányszámban.

Igen. Valahogy így fest egy minden tekintetben példaértékű, világszínvonalú kiadvány, amelynek okán a muzsikusok és a kiadó munkáját egyaránt a legnagyobb elismerés illeti.