Úgy hatott rám ez a muzsika, mint egy kegyetlen időutazás. Ahogyan 1968-ról írnak a történelemkönyvek, és ahogyan nem írnak róla. Azaz, mint a Magyar Televízió aktuális Táncdalfesztiváljával habosított dicstelen bevonulásunk Csehszlovákiába, csikorgó lánctalpasokon. Mint egy, a méltatlan segítségünkkel vértelenül levert „nagy októberi” hidegrázásos, csontig ható zaja. A többedik körben persze enyhült ez az érzés, de a képtől képtelen voltam szabadulni. Aztán azt tudat alatt ki- vagy felváltotta azt Bartók 6. vonósnégyesének „szelíden” nyomasztó hatása. Magamban megtettem mindent, mégsem volt menekvés ettől a zenétől. Végül úrrá lett rajtam a mazochizmus, és már magam akartam gyötrődni vele.
Egyébként a „négyes” felállás voltaképp stimmel, hiszen francia-német noise jazz(?) kvartett-tel van dolgunk. Háromféle húros hangszerrel (hegedűvel, csellóval, gitárral) és dobbal, persze. Ez itt az első stúdióalbumuk (koncert CD-t már publikáltak), amelyet Budapesten rögzítettek, magyar kiadó számára.
Igen, a „jazz” minősítés kérdőjeles, hiszen az „kortárs” is lehetne. Mert ha ízekre szedjük a muzsikát, úgy vélem, egy nem annyira békés döntetlenben kiegyezhetünk akkor is, ha tudjuk, hogy a két végpont közötti arányok szinte félpercenként változnak. (Túlzott jelentőséget nem tulajdonítok az ilyesminek, csupán az olvasók orientációja okán jegyzem meg mindezt.) Ha pedig - egyszerűen - bekategóriázhatatlan zenének vélné bárki, ígérem, nem fogok vitatkozni, sőt. Bevallom (bizonyára önhibámból), magam sem sokszor hallottam effélét. Az innováció ténye ezzel együtt elvitathatatlan, ami értékmérő is lehet egyben.
A nagy vonalakban megrajzolt összkép úgy néz ki, hogy a vonósok hozzák a kortárs műfaj kiszámíthatóságát, a dob pedig a jazz játékosságát, a gitár pedig a kettő között igyekszik egyensúlyozni. A hangszerek szerepei persze felcserélődnek olykor, ami nem válik az ötvenperces produkció hátrányára.
Az egyes kompozíciók elemzésére ezúttal nem vállalkozom, és nem csak azért, mert kettő perc alatti időtartamúak is akadnak közöttük. (Ez a kitétel igazságtalan kicsit, mert a súlya mindkét ilyen számnak megvan – csakúgy, mint a többinek.) Az is tény, hogy a lemez első darabjának kezdeti, félelmetes pulzálását maszatos gitárzajok fokozzák lidércessé. Aztán pedig sűrűsödik a muzsika szövése. A feszültség nem hogy oldódna, hanem csak rakódik egymásra, gyülemlik fel egyre. Mindez azonban a legkevésbé sem jelent unalmat, netán egyhangúságot. A váratlant is gyakran húzzák meg (nem csak a vonókat), és igazából ettől válik a lemezanyag több mint figyelemre méltóvá. Aztán enyhe fordulatot vesz a zene folyama: mintha a mai kizökkent, vagy ha úgy tetszik, rohanó világunkat próbálná boszorkányosan leképezni a maga sajátos nyelvén.
A fentiek összefoglalása (amennyiben beszélhetünk ilyesmiről) a számomra megmagyarázhatatlan WröökJ című Theo Ceccaldi-szerzeményben nyilvánul meg leginkább, szerintem legalábbis. De akkor mit mondjak a „7”-ről? Hmmm… És a záró, tempójában belassult számok sem engednek a lelki szorításból. Fojtó fogásként külsőleg kíméletesek, de az eredményük aligha kétséges.
Fontos figyelmeztetés! A hallgatóság kevéssé ellenálló szervezettel bíró tagjai légzéskimaradása okán esetlegesen bekövetkező események miatt sem a kiadó, sem pedig e sorok írója felelősséget nem vállal.