Az első ötven oldal után akkora izgalom kapja el az olvasót, hogy úgy érzi: a türelme gyorsan a végéhez közelít. Aztán, mintha egyfajta szőttes készülne (mint a történetbe ágyazva), egyre több és több részlet mutatja meg magát, lassan rajzolva ki türelmetlenül várt képet. Addig is, a szálak fonákja és színe szinte folyamatosan változik az olvasó előtt.
Tudom, a nem tudás nem mentesít bizonyos következmények alól, és nem csupán a törvények ismeretének hiányossága vonatkozásában. Arra sincs igazán mentség, hogy csak most olvashattok bizonyos 2009-ben megjelent kisregényről, ha csak az nem, hogy jobb későn. No de ennyire? De még mennyire! Pedig egyáltalán. Mit keres szépirodalom a zenei portálon? Nos.
Az író, Burns Katalin „főállásban” mondhatni, a magyar világzene ázsiai nagykövete (egyik nemzetközi együttese, a Madhuwanti lemezéről olvashattok nálunk, az énekesnővel készült interjúra szintén rákereshettek), ezért az irodalmi tevékenysége, teljesítménye is számot tart a portál érdeklődésére. (Az ilyesmi bevett gyakorlat volt anno a Rockinformnál, bár a minta nem onnan való, hanem – egyszerűen – a saját igényem diktátuma.) Az történt, a facebook előtt, sok egyéb mellett az irodalmi ténykedés sem marad titokban, ám ezúttal a friss megjelenésről értesültem hamarabb. Csakhogy már tíz évvel ezelőtt kisregénye jelent meg, egy irodalmi pályázat egyik díját is elnyerve. Ez az infó az újdonság erejével hatott rám, ezért csak most hozom a hírét. Szerencsére a jó hírét!
A tíz évvel ezelőtt publikált kisregény ugyanis nem egyéb, mint a könyv formátumban megtestesült tömény feszültség! Tartalmilag egyfajta családtörténet. Az eltitkolt múlt már-már balladai homályba vesző szelete. A nagyapa és testvérei megromlott viszonyának indítékát két unokája kísérli meg feltárni azzal a szándékkal, hogy mentsék, ami megmenthető az évtizedek távlatából, az egymásnak okozott, vélt vagy valós sérelmek után. Csakhogy a régi sebeket kitapintani sem könnyű, nem hogy feltárni, kezelni, gyógyítani. Hallgatást és elhallgatást követően, hosszas unszolásra titokzatos üzenetváltások zajlódnak a nagyapa és az egyetlen, még élő testvére között.
Az első ötven oldal után akkora izgalom kapja el az olvasót, hogy úgy érzi: a türelme gyorsan a végéhez közelít. Aztán, mintha egyfajta szőttes készülne (mint a történetbe ágyazva), egyre több és több részlet mutatja meg magát, lassan rajzolva ki türelmetlenül várt képet. Addig is, a szálak fonákja és színe szinte folyamatosan változik az olvasó előtt.
A múltbéli idő folyása csak utalás-szerű, de legalább tiszta és világos.
Közben, mintegy mellékszálon fut a jelen síkján a fiatal unokatestvér-pár hétköznapi élete, amelybe olykor belekap a fővárosi művészélet és annak furcsa forgataga.
A könyv – amely a szerzővel történő kapcsolatfelvétel útján szerezhető be legbiztosabban – nagyszerű írói teljesítmény hordozója, amelyet itt és most magam is díjazok, amennyiben ez számít valamit.
Az antológiában frissen megjelent Burns Katalin-novella egy egzotikus országba tett utazás alatti kitérő története. Egyfajta misztikum, csipetnyi borzongás ebben is jelen van. A hangsúly azonban a váratlan helyzet kezelésén, kis túlzással a túlélésen van. A levonható konzekvencia általánosítható és pozitív előjelű. Azaz. A jövő bár ismeretlen, de a tőle való félelem felesleges, hiszen a nem várt, szokatlan helyzetek is rendeződnek valahogyan, rendszerint inkább előbb, mint utóbb, és a legtöbbször jól jöhetünk ki belőlük.
Még egy gondolat, mintegy zárszóként. Mindig öröm rálelni, felfedezni, hogy valaki nem egyetlen művészeti ágban képes érvényeset alkotni, maradandót teremteni. Ez a két könyv kellemes napokat szerzett és élénk szellemi kalandot hozott számomra, amit ezúton is köszönök Burns Katinak. Sok hasonlót kívánok magamnak, magunknak, és tőle is várom a folytatást!