Elhatároztam, hogy a ritkásan előadódó „szabadidőm” terhére cikksorozatot indítok a magyar világzene általam legfontosabbnak és legérdekesebbnek vélt lemezeiről. Függetlenül azok megjelenési idejétől, az esetleges kanonizálástól, netán egyedi rangsorolásoktól, vagy a különböző rendű, rangú listákon található sorrendiségtől. (Ismétlésképp: a „világzene” kategóriát 1987-ben, hanglemezipari üzletemberek hozták létre.) Szigorúan szubjektív megnyilvánulásokat olvashattok tehát alább, illetve a későbbiek során. És. Szívesen veszek tanácsokat, figyelem-felhívásokat a folytatás irányára vonatkozólag!

Hogy miért éppen a Vízöntő Bestet választottam elsőként, számomra nem kérdés, egyébként pedig illendő megmagyaráznom a voksolásomat. Vagyis. Mert kompakt, időt álló és sokadszor hallgatva is ugyanaz marad a véleményem róla: zenei váratlanságokkal, meglepetésekkel teli ez az album. Több mint negyedszázad múltán is ütős, friss, progresszív, előre mutató!
Ez a válogatás-lemez 1991-ben jelent meg a címsorban megjelölt holland kiadónál: egyes felvételei korábban készültek tehát a „világzene” címke létrejötténél, de az mindegy is. (Magyar vállalkozásnál is kijött az anyag, de utólag a külföldi CD-verziót volt könnyebb beszereznem. Jó lenne tudni, hogy lapulnak-e raktárakban a Quint eladatlan készletei, vagy idő előtt bezúzták valamennyi kiadványukat? Szívem szerint a rendszerváltás környékén prosperált „egynyári”, netán valamivel hosszabb életű kiadó vonatkozásában feltenném ugyanezt a kérdést. Különösen a Bahia és a Hungaropop-Jazz sorsa érdekelne ebben a tekintetben.)
Visszakanyarodva a Vízöntő-lemezhez: a Best összefoglalja és betetőzi a zenekar több évtizedes pályafutását. A világzene magyar megteremtőjének a Kolindát tartják a szakemberek (a két zenekar közös nevezőjét Kiss Ferenc személye képezi), és mégis. A Vízöntővel indítok tehát, de megígérem: a Kolinda is sorra fog kerülni, szintén válogatás-kiadvánnyal.
Ami a jelen lemezanyagot illeti: elsősorban az 1987-es Villanypásztor című sorlemezükről szemezgettek a szerkesztők, de a korábbi hollandiai albumaikat sem hagyták figyelmen kívül, mégpedig a klasszikussá nemesedett kvartett (Cserepes Károly, Hasur János, Huszár Mihály, Kiss Ferenc).működésére fókuszálva.
Spring Breeze. Igen, az első szám a Freddie Mercury által (a Queen DVD-n /is?/ publikált budapesti koncertjén) népszerűsített magyar népdal, a Tavaszi szél! A Vízöntő persze közelítőleg sem hasonló módon prezentálja azt. Tempó felgyorsít, riff hozzáad (igen, és ez itt tényleg nem az önreklám helye), jókedv megjő, alaposan kimunkált középész hozzáad, és kész is a remek muzsika, mehet hát Isten és a friss tavaszi szellő hírével!
Az Orphaned (magyarban: Árva, árva), cigány népzene ihlette összetett muzsika, amelynek kohézióját Balogh Kálmán stílusos cimbalomjátéka biztosítja be. Nagy László fordította az Oj Nanorit, amely a Vízöntő produkciójában vérbő balkáni hangulatba fúlt. Türkish „Mani” Songs, vagyis a Máni dalok Buda Ferenc magyarításában vált élénk és érzékeny szépségű Vízöntő-dalcsokorrá. Huszár Mihály keserédes szerzeménye, az America Songs (Amerikás dal) finoman ironizáló szövege ellenére hangulatában a Vízöntó oszlopos tagja, Cserepes Károly 1989-es(!), Kivándorlás című lemezére hajaz, amit egyébként Hobo és Sebestyén Márta neve fémjelez. Ki gondolta akkor, hogy a probléma mag(v)a mára különösen aktuális marad?
A Bagpipe Blues (Dudablues) önmagában is kuriózum zeneileg, hangulatilag pedig mintegy az előző dal folytatása.
A lemez leghosszabb száma a közel negyedórás Nursery Rhymes (a magyarban: Gyerekjáték) ugyancsak Cserepes-mestermű. Többszörösen összetett, gondosan megformált, vokálokkal teli tűzdelt, változatos darab. Érdekes, hogy a tárgy ezúttal is kapott egy második esélyt, hiszen Károly megalkotta a My Name is Elvis Presley – Childrens Games című lemezét, ami a tavalyi év magyar világzenei termésének a legjobbjai közül való, a saját mércém szerint legalábbis. (Természetesen önálló írást találhattok róla a portálon.)
A Springdance (Tavaszi tánc) intrója: dorombzene, ám a hegedű gyorsan fölé kerekedik a dudával együtt, tipikusan Kiss Ferenc-módra! Szintén Feri szerzeménye a több mint szomorkás hangulatot szívszorítón kifejező, közvetítő I Thought (Azt hittem). A rövidke Far Away (magyarítva: Hegyen-völgyön) viszont virtuóz muzsikával oldja a feszkót, már ha keletkezett egyáltalán. A játékosan duhajkodó, indiai ihletésű muzsikában meghempergetett Stick Song (Botoló) a csodás lemezanyag méltó lezárása.
Nem. Ez nem az a kiadvány, amelyik a zenészei számára ma számottevő nyugdíj-kiegészítést hozna. Sokkal inkább olyan, amelyiket bármikor élmény meghallgatni, és amelyik – ha valamikor, valakiknek kedvük támad leásni a világzene gyökereihez, ahogyan most a pszichedelikus zene kezdeteinek feltárása van soron – bombameglepetésként fog hatni, kiváltva egy szűk, de lelkes és érdeklődő kör maximális elismerését.