A magyar jazz a 2000. évvel lezáruló történetében ugyan epizódszerepet játszik a hölgy (Simon Géza Gábor: Magyar jazzdiszkográfia 1905-2000, JOKA Budapest, 2005), de úttörő becsületszavamra mondom (ez nem politikus-duma, ergo: elhihető): ő nem csupán világpolgár, hanem nettó világsztár! Méretes életműve töredékét sikerült csak megszereznem, de engem annyi is meggyőzött: mindegyik alkotása a jó értelemben vett „sztárság” irányba mutat. Most pedig itt a legújabb remeke, amelyikre fokozottan igaz az iménti megállapítás. Mert.
Nem csupán summáz, hanem színesen, mégis előremutatóan teszi meg azt! A kedvenc terepe a duó- és a trió játék, most mégis egy parádés ötösfogat élére állt. Két nevet emelek ki villám-gyorsasággal. DJ Illvibe-ét az érdekesség, Daniel Erdmann szaxofonosét pedig egy bizonyos értelemben vett folytonosság okán. (Saját neve alatt megjelentetett lemezéről ugyanis hamarosan olvashattok – ugyanitt.) Ha már itt tartunk: a ritmus-szekciót Johannes Fink bőgős és Dag Magnus Navesen dobos alkotják. Akiről pedig ez az egész szól, úgy hívják (mintha már említettem volna): Aki Takase.
A Thema Prima pedig az a lemez, amit a mi asztalunkra tettek le. És egészen káprázatos, lenyűgözően érdekfeszítő és változatos!
Ugyanakkor olykor kiszámíthatatlan titokzatosságot sugall összességében is, mint a bevezető darab, a Traffic Jam. Furcsa lüktetésű zongorafutam vezeti be, amelynek kiszámíthatatlansága mindvégig megmarad, alapot adva a többi hangszer számára a kibontakozásra, az újjászületések érzéki sorozatát produkálva. A lemez címadó száma Aki Takase különös szenvedélye, a gépzongora világát idézi, de Scott Joplin neve eszünkbe se jusson emiatt, hiszen DJ Illvibe briliáns közjátékai és a bekapcsolódó zenésztársak játéka ezt egyébként sem teszi lehetővé. Miért is tenné, hiszen ez ízig-vérig XXI. századi a muzsika! A másfél perces A Goldfish in Space további csavart ad a történetnek. Akusztikus, lassú, már-már balladisztikus mélységű, ütős lebegéssel zárulva.
DJ-szólókat hallottatok már jazz-zenében? Aki Takase munkássága behatóbb ismeretében bizonyára, hiszen a DJ Illvibe-vel való együttműködése több mint egy évtizedes múltra tekint vissza. A Mannen i Tarnet mégis meglepetésekkel teli, szabad és felszabadító játék. A Wüstenschiff alapja – meglepő módon – egy arab dallam, amely voltaképp elveszíti észak-afrikai jellegét, olykor a tradicionálisra hajazó modern jazz köntöséve beburkoltan. A Hello Welcome az első pillanatokban úgy tűnik, mintha Aki Takase korai szerzői korszakának terméke lenne (lehet, hogy az is), de ez a társaság alapból képtelen megtenni, hogy ne a mának zenéljen.
Az következik immár, ahogyan ők a fővárosunkat látják, zenébe transzponálva a képet, természetesen. A közel hat és fél perces Monday in Budapest aligha nevezhető pillanatfelvételnek. Egy ideges nagyváros nyüzsgő és idegfeszítő történéseit hallgathatjuk vissza általuk. Szinte szabályos szaxofon-dallam vezeti fel a Les Constructeurs-t, folyamatos lehetőséget teremtve az arra fonódó zongorajátéknak. Ehhez képest másik véglet a free-ben induló és változatos „tájakon” átrobogó Berlin Express, minden bizonnyal a német főváros pezsgő, nyüzsgő, gazdag zenei életére utalva. A bekategorizálhatatlan Madam Bum Bum egy thaiföldi zenei emléken alapszik, egy sosem élt énekesnő hangját idézve meg, az alkalmi médiummá vált DJ Illvibe közvetítésével.
Akárhonnan nézem, gyönyörű ez a muzsika. Megkapó természetességgel ível át néhány évtizeden, mintegy szintetizálva az időt. Pontosan ilyen az, amikor egy nyitott szellem és alkotó készség kortalanná lesz, és kortalanná tesz, mintegy „lám, így is lehet” típusú (kivételes?) példát adva az aktivitását, vitalitását megőrző idősödésnek.