Ez a lemezanyag is ízig-vérig nyugat-európai jazz, mint amellyel a BMC hosszú évek óta megörvendeztet minket. Mért fontos ezt hangsúlyozni? Alighanem azért, mert – a saját megítélésem szerint legalábbis – már jó ideje nem beszélhetünk ebben a műfajban amerikai hegemóniáról. Az Új Világ idősödő bölényeire még csak-csak ráfigyelünk néha, de megközelítőleg sincs teljes képünk arról, hogy merrefelé kószálnak a fiatal, erejük és mindennemű képességeik teljében lévő csordák. Oké, néha megtalál egy-egy lift-zene (becsületes nevén: smooth jazz) a tengeren túlról, de – számomra – legfeljebb korpásodás ellen lehetnek jók, mert nekem a profin megcsinált produkcióktól is kihullik a hajam. Az igazán izgalmas jazz-élet tehát úgy vélem, nem arrafelé zajlik. Erőteljes az etno-alapú vonulat szerte a világban, nálunk is hálistennek, de az európai szcéna virtuális központját még mindig Franciaországban kell keresnünk. Na jó, ezt a lemezt nálunk rögzítették, de ott keverték, ami nem mond ellent a fenti, röpke summázatnak.
A trió hangszer-összeállítása ugye, a legkevésbé sem nevezhető szokványosnak. És akkor mi van – jöhet az akadékoskodó kérdés: két dallamhangszer között balanszírozik egy ütős? Válaszoljuk azt, hogy elméletileg igen, de… Mégsem elfogadható pontosságú a találat.
A nyitó-címadó számban éppen a vibrafon mászik ki először a pizzicato alól, hogy aztán a szaxofon magabiztosan tudja szállítani a témát, majd a variánsokat. Utóbbit éppen a vibrafon éber ellenpontozása közepette. Hogy milyen az Except the Velvet Flag? Tempós, mondhatni ütős kis darab, ahol valamennyi hangszer együtt, egyszerre kap főszerepet - kezdetben. Aztán a végére mégis Erdmann kellemesen nyers szaxofon soundja érvényesül. La Tigresse? Itt a vibrafon és a szaxofon szinte egyszerre lép elő az izgalmak okozójává, hangsúlyozva olykor az előbbi játékosságát és virtuozitását. A belassult Give the Soul Some Rest számos jó tulajdonsággal bír, ám lírainak mégsem nevezhető. Szerencsére. A hangszereik hangjai jótékony és folyamatos összefonódásáról, a muzsika különféle rétegeinek egymásra rakódásáról sokkal inkább beszélhetünk. A Justine markáns szaxofon-témára épül, akár annak a változatos kibontakoztatása.
Egyetlen örökzöld a lemezen az Over the Rainbow. Kakukktojás? Ha innen nézzük igen, mégis inkább a trió sokoldalúságának igazolása ez, amikor a csábítás ellenére sem engednek az érzelmeknek szabad folyásának, hiszen a jól ismert dallam csupán ürügyként szolgál számukra.
A rövidke Abstract Love Song értékes miniatűr műalkotás, hangokból megfestve. Az Outcast  melankolikus hangulat-kép, jobbára, a privát olvasatomban, természetesen. Bring Me Moon csupán kétperces, ám a hallgató figyelmét megkövetelő, sajátos líra.
A CD-n található leghosszabb darab a rejtélyes címmel megáldott Kauas pilvat karkavaat. (Talán lesz, aki megérti a kedves olvasók közül.) A muzsika nyelve persze nemzetközi. Ez most valóban a zenekar nevéből fakadó bársonyos hangulatot árasztja, és nem csak a különleges szaxofonjáték jegyében. A Justine, Again a fenti téma újraértelmezése, merőben más fel- és hangütéssel.
A záró darabként felhangzó The Fuel of Life különleges tulajdonsága az, hogy egyszerre felkavar és megnyugtat. Méltó befejezése ennek a zeneanyagnak.
Megtisztelő öröm volt számomra a Daniel Erdmanns Velvet Revolution magyar kiadásó lemezéről írni. Annál is inkább, mert a trió sokszínű, olykor a kortárs zene hangzásvilágát is megidéző, végtelennek tetsző gazdasága miniatűr univerzumot rejt. Vétek lenne nem nekivágni a felfedezésének.