A Hugues Mayot neve alatt megjelent CD ismertetője következik tehát, amelyet – mások mellett – a két Ceccaldi neve fémjelez. (Közülük Théo az új Daniel Erdmann CD-n is hegedül, azért. Vele pedig kirajzolódott egyes muzsikusok más zenekarban való közreműködésének egyfajta (idő)rendje, köre, amely most átmenetileg bezárult.)
Ez az album a szaxofonos, klarinétos zenekarvezető első, ilyen címkével megjelent lemeze. Személye és művészete mégsem ismeretlen az európai, közelebbről: a francia közönség előtt, hiszen részese volt a Radiation 10 zenészcsoport működésének, sőt. Maximális szimpátiámat nyerte el azzal, hogy a világ egyik legfurcsább hangzású rockzenekara, a Magma környékén is megfordult, voltaképp egykori hazánkfia, magyar nevén Seffer József nyomdokain. (Egy Sefferről szóló, régebbi keletű írásom visszakereshető a portálon.)
Szóval, tetszik a srác hozzáállása a dolgokhoz. Meg kell mondanom, kifejezetten eredeti alkotás született az útmutatásai nyomán! No, nem pusztán a különös hangszer-összeállítás miatt van ez így, és nem is kizárólagosan a jazz és a kortárs zene elegyítéséből. A „fűszerek” minősége és az arányok mértéke, a súlyozás együttesen vezetnek erre az eredményre.
A hangszer-különlegesség, amire gondoltam, nem más, mint a fagott. Önmagában semmi unikális nincs benne, a jazzben való használata azonban albínó-tollú holló-ritkaságú. Nem mellesleg Sophie Bernado, Mayot felesége szólaltatja meg. Majdhogynem markánsan be is kezd vele a lemezanyag legelején, amikor az összképet és a végkifejletet fejlett képzelőerővel megáldottan is nehéz megsejteni. Pedig „csak” hat Mayot-szerzeményt hallhatunk, mégpedig (egyetlen kivétellel) hosszabb lélegzetből valókat. Stabil alapokon nyugvó, szépen építkező darabokról van szó, amelyek más-más karakterrel bírnak, és amelyekben a zenekarvezető nem törekszik minden áron dominanciára. Legfőbb tulajdonságuk (és legfőbb érdemük is) a nyitottság, a különféle zenei hatások befogadása, átértékelése és szintetizálása. Csoda-e, hogy az (ütőhangszerek nélküli) ötösfogat valamennyi tagja érezhetően örömét lelte ebben a munkában? Mindez valószínűsíti, hogy a muzsika hallgatói sem fognak másként érezni. A lemez címe (A vörös fa) egyebet is sugallhat, én mégis átható, derűs kisugárzást vélek érzékelni, általánosságban. És a konkrétumokat tekintve?
A Camp Dinsouciance kvázi biztonsági kezdés, kirajzolva szépen a kortárs zenével, illetve a minimalista irányzattal való kapcsolódási pontokat. A közel tízperces szám középrészében a vonósok játéka hoz nem kevés izgalmat az életünkbe, amelyet nyugodt szaxofon-futamok igyekeznek kompenzálni, előbb több, később kevesebb sikerrel. A következő szám (Inside The Mirror) a repetitív muzsika erejével és annak variánsaival, a téma változatosságával hat, akár az afrikai természeti népeknél, ha élnek még ilyenek. (Úgy tudom, igen.) Az „utazás”, ha jól hallom, az európai jazz remekül megválasztott célállomásába fut. A La Timidité des Cimes kortárs vonós kamarazenével indít, amelyet apró, különös és váratlan fordulatok tarkítanak. Ebből a dobásból persze senki sem kíván kimaradni. A fentiek alapján szinte természetes, hogy fokozódó iramban megint csak más irányba megy el a történet.
A lemezanyag második fele a Les Ames Errantes című számmal kezdődik, amely hol megnyugtat, hol felkavar, hol pedig átvezet az egyik érzésből a másikba. A többrétegű, bő tízperces En Souvenir dUne Terre a maga koncentrált változatosságával tér meg az európai kortárs jazzhez. Figyeld csak meg Mayot vibráló játékát, érdemes! A lemezanyag méltó zárása a Songe Pastel, ahol is három perc alatt több történés esik, mint másnál egy egész lemezen!
Muszáj leszögeznem, hogy újabb, nagyszerű és élvezetes zenei csemegével ajándékozott meg minket az európai jazz-szcéna. Ahogyan azt is, hogy Hugues Mayot debütáló lemezét tilos felületesen hallgatni! Mert hiszen, meghálálja a figyelmet, és így jönnek ki igazán az ízei, borvacsorához fogható finomságai, nem utolsósorban: az értékei sokasága!