Ma 2019. október 22. kedd, Előd napja van

Flogging Molly + Russkaja koncert – Budapest Park 2019. július 3.

Ni csak, mit találtam! Fel is kaptam gyorsan a hírt. Bécsi orosz ska-punk, plusz amerikai ír kocsmapunk (nemesebb titulussal tisztelve: kelta punk) zenekar egyetlen este programjában, Budapesten! Ez ám az ócseny great internacionalizmus! Mi az igazi koncert-csemege, testvéreim a Parkban, ha nem ez?

A Russkaja és a Flogging Molly a főszereplők, hogy nevesítsük is a bandákat. (Nem mintha a cím-sorban nem lenne kiemelten látható.) Magyarországon élünk, ahol élénk karlengetéssel nagy bugi lófaszt mutatunk az írott-íratlan udvariassági szabályoknak. Itt a fiatalabbaké az elsőség, kérem! Esetünkben a fiatalabb zenekaré, mégpedig a színre lépés sorrendjében. Ez a Russkaja, ugye.
A Bécsbe akkreditált Atyuska (főállásban: általam kinevezett kulturális nagykövet) és zenekar-alapító énekes, Georgij Makazaria elégedetten szemlézhette – volna - aktuális alattvalóit, akik természetesen a színpad szintje alatti téren sereglettek, ám jó magyar szokás szerint éppen az intró (intő) jelére. Pedig a Russkaja különb fogadtatást, többet érdemelt volna, hiszen számtalanszor bizonyítottak már kis hazánkban. Ahogyan most is megtették a tőlük telhetőt.
A beköszönés magyarul hangzott fel az óramű pontosságú kezdés során, mégpedig akcentus nélkül. (Hála Vadon Titusz áldásos ténykedésének, aki sajnos, már nem dobol a zenekarban.) A műsor összeállítás nem kicsit látszott bátornak, hiszen az idei (2019-es), nem túl acélos lemezükről (No One is Illegal) vettek elő(re) két számot is (Kosmopolit, Love Revolution), de ami az igazi gond volt: a hangtechnikusuk nem állt a helyzet magaslatán. A megszólalás repedt fazék-minősége már-már a nosztalgikus (?!) szovjet időket idézte, holott a technika fejlődése régen meghaladta azt. Még alaposabb bemelegítés, mire a közönség gyűlt szép számmal, és énekelt, ha énekeltették őket, meg skandált: Russ-ka-ja, Russ-ka-ja! Erre előkerült a virtuális garázsból a Psicho Traktor, a nép pedig olyan buzgón forgolódott a színpad előtt, mintha ufóként gabonaköröket taposna. Csak a gitárszóló ne lett volna olyan langy meleg (vagy csak annak hallatszott), de hát istenem, a Pride időszakát éljük. Volt aztán oroszos ska nóta, majd egy integetős és egy fejrázós is. És még egy, aminek hatására körmozgás indult a színpadon, még mindig izzó verőfényben. A csapat tényleg mindent megpróbált, de ezúttal nem igazán jött át az igyekezetük. A tagok bemutatása a ráadás eljövetelét sejttette, csakhogy arra nem került sor. Ennyi volt az erre a napra rendeltetett Russkaja, micsinájjunk.
Egyéb lehetőség híján várjuk hát a Flogging Mollyt, az amerikai ír hölgyet és urakat, akik immár 22 éve tolják – a tőlük telhető legviharosabb gyorsasággal – a kelta punk szépen futó szekerét. Nem változatlan felállásban persze, de minőségi engedmények nélkül! (Tessék sorra hallgatni a sor- és a koncertlemezeiket bizonyságul! Meg azért is, mert érdemes és megunhatatlan.)
A Budapest Park Szelleme pedig elintézte nekünk, hogy ők is pontosan a számukra megjelölt időben lépjenek a színünk elé. (Nesze nektek, koncert-látogató magyar lustaságok!) Bele is csaptak a lecsóba frissen, fiatalosan, irigylésre méltó erővel és energiákkal. Közben pedig történt valami, hálistennek. Az ő (egyébként fekete) technikusuk három nóta alatt úgy belőtte a rendszert, ahogyan azt kell! Öröm volt hallgatni immár a perverz („korbácsolós”) némberről elnevezett bandát!
A kitisztult hangok ünnepére kiszaladt a várva várt, jellegzetes bendzsó intró (amelyet remek, zenekari teljesítmény követett) a kemény, italozási küzdelmekben megfáradt harcosok tiszteletére az ő pihentetőjük, a Drunking Lullaby! (Nem is értem, mért hangzott fel a színpadról oly gyakran a varázs-szó: „egészségedre”!) És, kezdetét vette az igazi ír mulatság. Táncra csábító slágerek sorozata következett el, magával ragadva a közönséget (mit mondjak, nem kellett biztatni őket), mégpedig az ő széles jó kedvénél!
Közte egy kimondottan vidám rekviemmel (Requiem For A Dyin Song), amelynek következtében alighanem megvalósult Jézus feltámadásos csodája! Ha egyszerre több helyen lehettem volna, bizonyára tömeges és szédületes zombi-kitámolygást láthattam volna a legközelebbi proszektúrából.
No meg a lemezcím-adó Float. Ebben aztán benne volt a bendzsó, a hegedű, de a szív és a lélek is, mindenki hangszere és érzés-cunamija - a színpadról! Jöhetett utána bár fékezett habzású rozé-fröccsöt kívánó líra (jött is, a rozéval elegyítetten), a libabőr ottmaradt az ember fia hátán!
Félidő elteltével Dennis Casey hatalmas gitárszólóval örvendeztetett meg minket, arra érdemeseket (objektív bírtam maradni ezúttal is, ugye?), miközben egyedül a dobos kollégája nem szusszant (értsd: pihent) a zenekarból. Természetesen a Flogging Molly legutóbbi, kiválóan sikerült lemezének címadó nótája sem maradt el (lásd azt az írás vége felé), amelyet maximális hitelességgel prezentáltak.
További „ír” slágerek következtek az örökifjú banda kimeríthetetlennek látszó repertoárjából. (Ami egyetlen koncert időtartamára tökéletesen igaz.) Felsorolni is hosszú lenne a címeiket, de hiszen nem az a lényeg itt, hanem a Budáig áradó derű és hangulat, amely mindent vitt! Sőt. Még egy kis Queen-idézet is elfért köztük, csak úgy szimplán, játszásiból. És ismét best of-műsor következett, a szűk félórás ráadás előtt és után is.
Jó szokás szerint egy szemrevaló (maradjunk ennyiben) leány-csapat is feltáncikált a színpadra, hiszen mindig, minden helyzetben csakis velük szép és gömbölyű a világ! Pedig tudtuk, ez a nemes gesztus sajnos, visszavonhatatlanul a buli végét jelentette. Egy nagyszerű, emlékezetes buliét, egy felettébb fiatalos, egyszersmind fáradhatatlan együttestől!
A zenekar feje felett pedig továbbra is glóriaként virított molinón a banda neve és a legutóbbi lemezük címe, azaz: Flogging Molly – Life is Good. Hát bizony. Nektek milyen igazatok van!

Olasz Sándor, fotó: Dávid Zsolt