Két poszton változott a Melanoia csapatának összetétele a Red óta (sajnos, azt a művet nincs szerencsém ismerni), de mindezek talán kevéssé fontosak e pillanatban. „Nyugodt lélekkel készülhetünk a váratlanra az egész albumon” - olvasom a bookletben, ami olyan szép, mintha magam írtam volna. És, felettébb pontos a megjegyzés, ami miatt kivált a sajátomnak érzem azt. Ezért iktattam ide.
Na jó, elég a nagyképű dumából! Igen, voltam annyira balga, hogy megpróbáltam megkeresni a zenekar nevének jelentését az Idegen szavak szótárában, mivel kulcsfontosságúnak éreztem azt. (A máshol meglelt, valóban érdekes megfejtést lásd az írás végén.)
A legfeltűnőbb jelenség a lemezanyagban: a szabálykövetőnek legkevésbé sem nevezhető ritmizálások. Mintha egy impozáns kerámia műtárgyat törnénk darabokra csupán azért, hogy másik, mozaik-jellegű alkotást hozhassunk létre annak cserepeiből, amely – erős kívánságra, és persze képletesen szólva – össze is állt végül. Kerekké éppenséggel nem, de tökéletes egésszé! Efféle tulajdonságokkal bír a CD-n hallható első darab, a Schnell is. (Egyetlen kivétellel egyébként valamennyi kompozíció Terzic munkája. A másik régi tag, a gitáros Ronny Graupe kapott még lehetőséget egy efféle feladat megoldására.)
Véletlenek pedig nincsenek, ahogyan az sem az, hogy a második szám címében (Metanoia) egyetlen betű az eltérés a kvartett nevéhez képest. Ebben az új fiúk: az alt-szaxofonos Christian Weidner és a billentyűs Jozef Damoulin is főszerepet kapnak – Terzic vibráló kiszámíthatatlansága mellett, természetesen.
Feszültség, beletörődés, ideges gitár-futamok. Főleg ezek azok az érzések, amiket az MPO-3-ból kihallok, mit csináljak? Akkora elánnak rontanak rá a hallgatóságra, hogy képtelenség elmenekülni előlük! A Gravity? Film-szerűen pergő muzsika. Mintha hullanának lefelé sorra különféle tárgyak, nem nagyon magasból, de egyiket sem sikerül elkapni a lentieknek, holott mutatkozna rá esély. Nos, ha ez megfejtés álom lenne, átizzadt pizsamával ébrednék reggel, és enyhe fejfájást sem úsznék meg tán egyfajta, kockázatos mellékhatásként.
„Nyugodjál meg, attól majd megnyugszol!” - hirdetik az okosságot a New Coalescence első hangsorai (szerintem, legalábbis). Aztán a szaxofon segítségével mégis csak felkeltenek valamit, ami alighanem a Nap maga. Vagy csak egy szembejövő, eltévedt jármű a hajnali országúton? Hmm...
A szaxofon- majd gitár-melódiákkal tűzdelt UCB egy altatódal vagy szép álom hang-képei is lehetnének – egy másik lemezen. Itt viszont úgy hat, mint a pálinka: feszültségoldó, hangulatjavító, de csak mértékletes fogyasztással.
És a Trainrade ritmusképleteihez mit szólsz? A lecke adott, „keresd az egyet” jeligére. Hiszen léteznek példák, amelyeknek nincs megoldásuk, mégis a tanulási folyamat szerves részét képezik. Nos, ezektől a fiúktól van miket tanulni, holott személy szerint egyikük sem lehet könnyű eset, de remek csapatot alkotnak együtt!
Kár, hogy csak egyetlen szám erejéig maradhatunk még velük. Ez a B-longing and Beyond (rejtélyes) címet viseli. Csendes, néha kicsit morci, vagy inkább befelé fordulós a hangulata. Nehogy már másforma legyen egy Melanoia-lemez utolsó száma! Ugye, hogy ne, hiszen éppen ilyennek képzeltük azt!
Akkor hát, jöjjön a titok nyitja, a különleges zenekari név leleplezése, amivel fentebb fenyegetőztem!
Nos, a melankólia és a paranoia egyidejű megéléséből képződött mozaikszó a melanoia (amelyben olykor az egyik, máskor a másik tényező kerekedik felül a virtuális küzdelemben, néha pedig nem bírnak egymással), ami végső soron teljesen normális jelenség. Sőt, mivel nem ádáz ellenfelek, tök jól elvannak együtt – bennem is, a zenén innen és a zenén túl egyaránt.