A kaland- és szabadságvágy valóra váltásában, az egyéni hangzásvilág kialakításában, a sajátos módon történő zenei építkezésben járnak az élen elsősorban. Abból a meggondolásból pedig, hogy tán a jó példa is ragadós, igen pozitív a BMC vállalása, amely szerint legalább kiadói szinten közünk legyen az efféle varázslásokhoz, hiszen a mi jazz-muzsikusaink többsége – mindenféle meggondolásból – nem mer ennyire messziről nekifutni és a lehető legnagyobb távolságra rugaszkodni el a saját terepén.
Nem így a gall Pulcinella, amelynek legutóbbi magyar kiadású lemezéről (3/4 D”Once) ezen a portálon is olvashattok, ezért sem a zenekar nevének eredetét, sem az akkori lemez-cím értelmét nem kívánom megmagyarázni, elismételni.
Hanem a mostani művük, az meg milyen! Az alaphangon ritkaságszámba menő dallamhangszereik (szaxofon, tangóharmonika) mellé billentyűs instrumentumot is csatasorba állítottak (egészen pontosan: Elka orgonát), ami amellett, hogy a Pulcinellánál újdonság, elemi erővel dob egyet a zenekar egyébként sem gyenge hangzásvilágán.
Amely (jöjjön mégis egy rövid idézet az előző írásból) „kicsit pajkos és bohókás, kicsit morcos, kicsit kiismerhetetlen… szóval hamisítatlan Pulcinella! Közben a kortárs muzsika és a jazz játszik laza kiszorítósdit, de azért remekül elvannak egymással.”
A lazázást pedig kéretik most komolyan venni, bizonyos keretek között persze, hiszen „bizonyos keretek” még a jazzben is léteznek! Egyesek szerint pl. az a jó free muzsika, amelyik swingel! Hmmm… Hittem is meg nem is elsőre az állítás valóságtartalmát, ám az egyik Grencsó-koncerten azon kaptam magam, hogy lehet benne igazság. Itt és most nincs szó ilyesmiről, mégis komolyan „bejön a cucc”!
A hallgató „üdvözlése” izgalmasan vibráló, lüktetően mozgalmas, kicsit bolondos, „Elka-alapú” kvázi minimál-zenével történik, a mihez tartás végett. A folytatás (Ici hélas címen) tempója lassul, mintegy a kiegyensúlyozás jegyében, ahol is a szaxofon veszi át a karmesteri pálcát, egy vaskos (viccesnek szánt) képzavarral élve. Ebben a számban az a szabály, hogy nincs szabály, ugyanakkor arról is meggyőződhet bárki, hogy ez a tényező nem egyéb, mint a kvartett éltető eleme.
És, megint egy komolyan nehezen vehető, öntörvényűen építkező (mondhatnám azt is: szabad) zeneszám következik, közel tíz perc hosszúságban, bármiféle bosszúság nélkül. Ez nem más, mint a harmonikás Florian Demonsant egyetlen, erre a lemezre került szerzeménye. Aztán, a Chaleur-rel szelídül valamelyest a zenefolyam sodrása, kápráztató zenei koloritokat vonultatva fel cserében, hogy ezúttal a punkjazz határait súroló elszállások sora következhessen, és folytatódhasson tovább a szó szoros értelmében vett játék, bizonyos hangsúlyok valamelyes eltolásával.
Ezekhez képest a Premiére séance a nyugalom, vagy ha úgy tetszik: a pihentetés muzsikája, de hát minden viszonylagos. Mért lenne ez épp a Pulcinellánál másként, amikor a váratlan zenei megoldások sorozata ebbe a darabba is bejátszik?
Rövid bőgő-centrikus közjáték jön („néha ilyen is kell” - a magyar rock egyik, nagyon is eleven klasszikusát idézve), hogy aztán - bő négy percben - vérbeli Pulcinellás, mi több: olyan, horrorfilmbe illő hangok vezessék be a lemezanyag lezárását, hogy Drakula életre kelésének megfilmesített percei elalvás előtti gyerekmese hozzájuk képest. A legvégén pedig csak azért se hagyd magad megtéveszteni a belassult, mégis erőtől duzzadó Liquide által!
Újabb remekmű került tehát a látómezőnkbe a lemezboltok kirakataiban, CD-formátumban. Kisebb fajta, olyan francia királyság ez kérem, amely jelentős, autonóm magyar területtel is bír. Vegyétek hát birtokba nyitott lélekkel és tiszta szívvel, hiszen a tiétek!