Ma 2019. november 19. kedd, Erzsébet napja van

Mátyás Szandai Quartet: Sadhana (BMC Records)

Bacsik Elek, Seffer József (művésznevén: Yochko Seffer), Szelevényi Ákos (Akosh S.) Gadó Gábor. És igen, Szandai Mátyással lehet (és kell) folytatni az Európa jazz-fővárosába, Párizsba (Archie Shepp mentoráltjaként) befogadott, ott jelentős sikereket aratott magyar muzsikusok névsorát.

Alapkérdés, mi tette, mi tehette őket az efféle, kvázi versenyszerű körülmények között, más nációk muzsikusainak kimagasló művészi teljesítménye mellett is elismertté? A magas színvonalú képzettség és játék, a különböző stílusokhoz való alkalmazkodás képessége, a társak (és a saját) munkájuk iránti alázat úgy vélem, evidencia. Elengedhetetlen viszont az egyéni hang megtalálása. Igen ám, de idegen földön hogyan, miféle origóból indulva kellene keresni azt?
Nos, a kiinduló pont ott sem lehet egyéb, mint a magyarság, azon belül a nemzet zenei öröksége, mégpedig az adott muzsikus egyéniségén, receptorain átszűrve. Hatásos és kedvelt recept mindez, különösen pikáns fűszerezéssel: külföldi „séfek” segítségével kifőzve. Már most leszögezem: ez a mód(szer) Szandai Mátyás esetében is bevált.
Ő szerencsére, a hazai jazz-élettől sem szakadt el a franciaországi munkái közben. Legutóbb, ezen a portálon a Bartók Impressions című impozáns trió-lemezéről olvashattatok, amely egészében fedi le az iménti gondolatsort. Most az első szerzői albumát van alkalmam bemutatni, amely - két szám kivételével – az ő műveit tartalmazza.
Az első feltételezésünk (mielőtt meghallgattuk volna az anyagot) az lehet, hogy olyan szerzemények kaphatnak helyet rajta, amelyeket bőgősként nagyszerűen lehet ellenpontozni. Hát ez nagyon nem így lett – általában! Természetes, hogy efféle mű is akad a lemezen, de messze nem ez a Sadhana legfőbb jellemzője. A nyitó szám például nem is jazz, bizonyos szempontból mégis árulkodó. A klasszikus ihletésű, barátságos, patak-tisztaságú XXI. századi kamaramuzsika a Le Frontalier, azaz Határátlépők címet viseli, a szerző zenekar-vezetésével. Mintegy megelőlegezve azt, hogy ebben a vonatkozásban (értsd: a határátlépés tekintetében) a jazz-darabokat illetően sem lesz hiány. Ezekben egyenesen parádézik Szandai Mátyás, a kivételes képességű nemzetközi kvartettje élén! (Gitárosa, Nelson Veras brazil, szaxofonosa, Ricardo Izquierdo kubai származású, dobosa, Fabrice Moreau pedig ízig-vérig francia.)
A szanszkrit eredetű lemezcím magyarázatát megtaláljátok a bookletben, az együttes zeneteremtésének legfőbb jellemzője mégis – személyes véleményem szerint – az „élni és élni hagyni” elve. A gyakorlatban azonban ez nem annyira magasztos, mint amennyire annak hangzik, hanem meggyőző és eredményes.
A zenekarvezető hangszerére fókuszálva – összességében és általánosságban – a levegős és lebegős játék, nagy terek, ravasz ritmusképletek, váratlan váltások és változatos harmóniák jellemzik az anyagot.
Az első olyan szám, amelyikben ő tevőlegesen is részt vesz, a Nine Pines, Wayne Shorterre irányítja a figyelmünket azzal a meggyőződéssel, hogy érdemes alaposabban tanulmányoznunk az ő munkásságát! Az Azur színét, hangulatát végső soron a bőgő-játék és annak szóló-futamai határozzák meg. Így az instrumentum szelíd és szerethető erőszakkal telepszik az egész számra. A Dig the Mud a magyar és a marokkói jazz pillérei között ver nagy ívű, színpompás szivárványhidat.
Nem tudom, ki ihlette a 5 for Paul című darabot, a ritmusképletek imponáló változatossága azonban alighanem ebben és itt csúcsosodik ki – a teljes zeneanyag vonatkozásában. Győzzétek azokat lekövetni! Jelzem: minden próbálkozás értelmet nyer, hiszen finomság, felfedezni való úgyis marad utánuk, bőven! Go – biztat a következő szám címe - félidőben. Jogos! Én az előző szám egyfajta folytatását is kihallom belőle. És az a gitárjáték, az igen, hegyezzétek csak a füleiteket! Szandai elhunyt batárja, Tom McClung szerzeménye a Cassiopeia. Ez a zene – a csapatmunka minősége okán - több, mint méltó megemlékezés. A Fearlessness viszonylag rövid időt kívánó kibontakoztatását követően a Degrees of Freedom a maga összetett teljességében mutatkozik meg előttünk.
Az árulkodó című Music from Gyimes alaphangon a 2008-ban elhunyt prímás Zerkula János zseniális ösztönösséhez vezethető vissza, a magyar népzene és a jazz árnyjátékának új, pontosabban: újabb vetületeit adva. Down to the Water. Figyeld együtt a szaxofont és a bőgőt. Neked is ugyanaz a csodálat jön le, ami nekem? És ha úgy vesszük, hogy a Background Music az amerikai jazz-hagyományok újra-értelmezése, akkor bevallom, hogy több évtizedes pauza után ismét kedvelem a tengeren túli jazzt - de csakis az itt hallható felfogásban! Szóval.
Nagybőgő-centrikusság, nagy játék, nagyszerű társak. Élmény meghallgatni, kivált minőségi lejátszóval, amit alighanem szükségtelen már hangsúlyoznom. De azt mégsem, hogy nagyon kellett nekünk egy ilyen lemez, pontosabban: pontosan ez!

olasz