A potenciálisan hazánkba tévedő űrlények kedvéért mondom: a két zenekar egyike sem az ifjú nemzedék képviselője, de hát a szellem nem öregszik, a legjobbaké legalábbis semmiképp.
Enyhén szólva meglepő az alapötlet, a két meghatározó, mi több: kultikus státuszt élvező csapat összefogása, hiszen olyannyira távoli szegmenseit képezik a zenének, hogy első blikkre bármiféle közelítés gondolata is kilátástalannak tűnhet. (Holott az, mármint az egymás felé közelítés vagy fél évtizede tart.) A muzsikájuk osztályon felüli minősége viszont aligha meglepetés, és az sem, hogy a lemezanyag (amelyet vinylen egy másik, speciális kiadó publikált), egyébként egy különleges hangverseny felvétele (MÜPA, 2017. december 28.) napvilágot látott. Felettébb szerencsésnek érezheti magát, akinek „megvolt” a koncertélmény. A CD-t (illetve az LP-t) azonban nem csak a mázlisták szerezhetik be, és tehetik gyűjteményük legbecsesebb darabjai közé, mert bizony, ott van az album méltó helye!
Miben áll ez a muzsika voltaképpen? Adott egyfelől a magyar népzenére specializálódott zenekar több évtizedes munkásságának egyfajta kivonata, másfelől az igen széles skálán mozgó (mondhatni, hasonló korú) ütőegyüttesé, amelyet legtöbben kortárs zeneművek interpretálójakánt ismerünk. Az Amadinda azonban most az ütő-centrikus népzene felé fordult, tehát olyan népek (muzsikája) felé, akik (esetleg több) kontinensnyi távolságra élnek tőlünk. Ebből a helyzetből aztán mindent kihoztak a művészek, ami csak lehetséges volt. De miféle tényezők segítségével?
A kontrasztok okai, szerintem. Erősen leegyszerűsítve: a természet-közeli, illetve a gyökereit megtartott városi lét, vagyis az életmódból eredő különbségek. A helyben létrehozható és létrehozott zeneszerszámok alapvető különbözősége. A zenének a jelen társadalmi berendezkedésekben kikristályosodott, eltérő szerepe.
A párhuzam magyarázata talán kézenfekvőbb. Nem a globalitás, hanem az emberi tulajdonság-béli alapvetések, az általános erkölcsi normák.
Lássuk hát, miként valósult meg mindez, konkrétan. Az anyagot méltóságteljes Érkezés illetve Búcsúzás keretezi: a két zenekar közös produktumai. Előbbiből az Amadinda lép ki tempós malawi eredetű ütős kavalkáddal. Ezt a Muzsikás kalotaszegi, Bodorkúti hajnalija követi, majd ismét ütőhangszeres zene jön, Gabonból. Majd kalotaszegi Lassúcsárdás és szapora az, amit hallhatunk. Kétségkívül nem hétköznapi a sorminta, ám határozottan békés az „egymás mellett élés”: kontraszt-hatásról nem beszélhetünk. Egyelőre. Sőt. A zimbabwei és gyimesi zenékből egybegyúrt Sirató is a párhuzamokat erősíti. Csakúgy, mint a Muzsikás tökéletesen sikerült, mezőségi témán alapuló, érdekes Improvizációja.
Az Amadinda Tahitiről idevarázsolt, harci táncként ható muzsikája azonban kifejezetten kontrasztot képez az addig hallottakhoz képest annál is inkább, mert hasonló célzattal játszott, fennmaradt zenéről nincs tudomásom a közép-európai tradíciókból.
(Gyimesi) Táncdallamokból pedig nincs hiány a Muzsikás részéről sem.
A Muzsikás és az Amadinda – immár kézzelfogható eredménnyel járó - együttműködése (amelynek külföldi visszhangjára felettébb kíváncsi vagyok) rámutat arra, hogy mennyiben (nagyon) hasonlóan, és miben különbözve tükröződik a világ más-más pontjairól származó zenékben a néplélek. Egyes megnyilvánulásaiban, reflexióiban másként, mégis nagyon-nagyon emberien. És ez az igazán nagyszerű ebben az egészben.