A kvartett hazánkban legismertebb tagja talán a bőgős, Sébastien Boisseau. A fúvós hangszerek gazdája Manuel Hermia. A billentyűsöké Kari Ikonen, a dobokat pedig Teun Verbruggen szólaltatja meg. Nem árt máris odafigyelni ezekre a nevekre, mert bár hagyományos felállású a kvartett, nem ragadnak bele a sokak által széttaposott main stream mocsarába. Sőt. Egy, a modern jazz jegyeit magán hordozó konceptlemezt készítettek, már ha instrumentális szerzemények sorozatából kihallható az efféle (vagy bármiféle) koncepció tárgya. A másik pedig az, hogy a környezetvédelem fizetett élharcosai aligha az Orchestra Nazionale della Luna ténykedéséből írnak majd egyetemi disszertációt. Egy, a bemutatásukat segítő, röpke értekezést azonban simán megérdemel ez a kvartett. Hát, tessék!
Vibráló, már-már ideges ritmusok vezetik be a címadó szám első részét, mintegy a politikusok bizonytalankodását, kapkodását illuszrálva, már akik szándékoznak egyáltalán tenni valamit a klímavédelem érdekében. A Kaapikkaat-ba (amelynek „a” betűire lesztek szívesek két-két pontot odaképzelni, ha már nem vagyok képes hozni azokat a klaviatúrámon) nehéz lenne bármely környezeti katasztrófát belemagyarázni. Ami tény: a közel hétperces szerzemény ritmusképlete gyakorlatilag lekottázhatatlan. Dobosok, zongoristák, jazz-fanok! Itt aztán sűrűn van miért kapkodni a fejeteket! Ha nem lenne több szám a lemezen, a fentiek miatt akkor is megérné begyűjteni!
De hát, itt van a Tenger is! Arabul: Al Bahr. A muzsika kristály-csillogással tükrözi vissza a jóféle észak-afrikai hatásokat. (Ki gondolná, hogy az finn szerző kompozíciója?) Az Ecocracy a változás, a megújulás szükségességéről szól, könnyedén lekövethető módon, részben a moog szinti által nyomatékosítottan. A Melting Poles (Olvadó sarkvidékek) a vészjósló, lassú, visszavonhatatlan és biztos pusztulás képeit vetíti elénk. Ha belegondolsz, beleborzongsz.
Myrkkysienikeitto, vagyis mérgesgomba-leves. No, ezt nyomnám le a legádázabb ellenségeim torkán! Vagy mégsem, inkább elgondolkoznék, hogy megérdemelnek-e ilyen színpompás hallucinációkat? Döntsétek el ti, hogy mit kellene tennem! Internal Duality, vagyis Belső kettősség a következő szám. No igen. Az iménti kockázat mellékhatása, gondolhatnánk, és nem minden alap nélkül.
Az arab tenger zenével festett képeit követve az arab hold, vagyis Al Qamar is megmutatja magát makámokba kódoltan, tehát az olykor negyedhangokkal operáló skálákkal a középpontban, igen változatos nézőpontokból. Prophetes. Hiszem, hogy próféták ma is élnek közöttünk, ám közel sem biztos, hogy felismerjük őket, meghallgatva a minden valószínűség szerint megfontolásra érdemes jövendölésüket.
Out of Gravity. Ilyen lehet az, amikor a hallgató egy másik dimenzióba kerül, a földi erőtérben találhatóhoz képest. A szám dallam- és harmóniarendszere ritka csemege. Akárcsak a tempós Cannon Canon-ra, vagyis az ágyú kánonja. Nos, ismét lehet(ne) mit elemezgetni! Ebben azonban nem segítek, mert szinte a lemezanyag végére érünk, a keretbe foglalásra, a tulajdonképpeni lezárásra várva.
És miután elhallgatott a muzsika, felerősödött az a meggyőződésem, hogy a Theres Still Life on Earth nem tesz kevesebbet, mint újabb ablakot nyit az európai jazzben zajló folyamatokra. Olyan ablakot, amelyet érdemes az áramlatok előtt sarkig kitárni!