Ismerünk hasonló próbálkozásokat a régebbi és a közelebbi múltból egyaránt: a Mártha István és Lajkó Félix nevével fémjelzett egyes produktumokra gondolok, a példa okáért. (A lemezcímek kiderítését rátok bízom, de persze segítek, ha kell.) Ez az anyag mégis más. Annyiban, hogy a formáció ütőhangszeres főnöke semmiféle instrumentumot nem vitt magával a rengetegbe. A helyszínen gyűjtötte be, illetve használta fel a kitűzött célokat szentesítő eszközöket. Fákat, köveket, tobozokat, csigaházakat. Ráadásul önmagát is hangszerré változtatta, amikor a helyzet úgy kívánta.
Az így megnyert furcsa, mégis finom, szinte bekategorizálatlan eredetű ritmusokra pengetett akusztikus gitáron Fenyvesi Márton, szintén pengetett vagy húzott rájuk nagybőgőn Szandai Mátyás, fújt tenorszaxofonon Ávéd János.
Nyolc Dés-szerzeményt vittek be az erdőbe, valamint két kollektív improvizáció született akkor és ott, amelyek majdhogynem egymásba folytak. A hangulatok nem vagy kevéssé, sokkal inkább a ritmusképletek különbözősége választja el azokat. És egy szolgálati közlemény. Ezúttal is jobban járunk, ha a minőséges lejátszónk segítségével hallgatjuk a cédét (talán másoknak csakis ilyen van), hiszen vele válik ez a különleges muzsika megérthetővé, mi több: igazán élvezhetővé.
Már csak azért is, mert a muzsikusok már-már kínosan ügyeltek arra, hogy ne sértsék meg a természet temploma, az erdő ősi, pogány szentségét. Úgy igyekeztek játszani, hogy a legkevésbé háborgassák az ott lakók: a vadállatok, madarak és a mindenféle csúszó-mászó apróságok nyugalmát, békéjét, megszokott életét. A másik pedig az, hogy valamiféle átmenetre is nekünk is szükségünk volt, hiszen nem a vadon neszeire van bekalibrálva a jazz-fanatikus hallgató füle gyárilag.
Ennek okán András természetes zajok sorát kínálta fel nekünk a lemezanyag legelején, amelyre a tojáshéj-patkoló óvatosságával fújt rá egy-két rövid, a szellő fuvallatára hajazó témát a szaxofon. (Cautious Party).Az abból áttűnő első kollektív impró (Interplay I.) szintén nagyon szolid, de felettébb kellemes. Mintha a rejtőzködő emberi lét titkos jeladását észlelnénk a fák között. Egyet sem pisloghattunk, mire egy hangyányit nyomatékosították a helyzetet a srácok (Music for Brokers), de a füleink tán még mindig nem szoktak hozzá az Isten adta ütőhangszer-szetthez. Az azonban addigra nyilvánvalóvá vált, hogy a muzsikusok teljes biztonsággal érzik egymás jelenlétét olyannyira, mintha olvasnának egymás gondolataiban. Mintha visszakerültek volna a tulajdon komfort-zónájukba, holott éppen hogy nem ez történt. Az Interplay II. aztán újabb hab ezen a finom, virtuális tortán.
És persze, akárcsak az előző darabok, a Life Sings On sem működne koncertteremben, hasonló előadásban. Mégis azt érzem valahogy: a számnak ez a felvétele válik majd etalonná! Ahogyan a ravaszul tekergőző Pan sem csupán a „szájbőgő-riffjéről” marad emlékezetes. Az igen kifejező előadásban hallható Ghost Town simán lehetne egy hasonló tárgyú film zenéje. Már csak a kísérteties forgatókönyvre várunk! A Dóras Song leggyengédebb pillanatait úgy vélem, erdei manók vigyázták. A Long Distance Relationship nem kevesebb, mint a kvartett tagjainak izgalmas jutalomjátéka. És az Epilogue? Kegyetlenül szelíd és szelíden kegyetlen. Mindenesetre nem csak ettől vagyok ellágyulva, hanem az egész albumtól tokkal-vonóval, a helyszínen készült fotók szépségét és Fazekas Gergely értő ismertetését is ideértve.
Talán kiviláglik a fentiekből: ez az anyag bizony, nem mentes a spiritualitástól. Tuti, hogy figyeltek odafentről, amikor a felvételek készültek, hiszen abban a meghitt, megáldott közegben tán a nap is felragyogott. Hát ezt betyárosan összehoztátok ott a Bakonyban, srácok!